4. Rèsz

~Pete?~

- Haza viszlek, pihenj. Gondold végig mindezt. Én elhiszem, hogy ez nem egyszerű, de Lindsey, nem menekülhetsz előle, te már hozzám tartozol, és erre neked is rá kell jönnöd. – mondta megnyugtató hangon Kyle, majd elővett egy üveget és Lindsey kezébe adta.

- Ha éhes vagy szomjas leszel, ebből ihatsz. Felőlem másból is, ha akarsz, de hidd el, csak ez fog segíteni. Gyere, haza viszlek.

Lindsey némán, maga elé meredve vette fel a kabátját és cipőjét. A kezében szorongatva az üveget gondolkodott, miközben sétált az autó felé.

Lassan telt az idő míg elértek a lány lakásához. Egyikük sem mondott semmit útközben.

Lindsey eléggé vallásos családból származott és bár ő soha nem volt templomba járó ember, és soha nem szerette a rutinos szertartásokat, mégis, neveltetésétől fogva hitt Istenben és az egyház tanításaiban. Mint minden ember, hallott már démonokról, varázslókról, boszorkányokról, vámpírokról és hasonlókról. Mint az emberek 90 százaléka ő is látta a Twilight sorozatot és a Harry Pottert. Horror kedvelőként sok vámpíros filmet is látott, de soha az életben meg sem fordult a fejében, hogy vámpírok léteznének. Most meg egyik pillanatról a másikra itt terem egy fura fickó, aki általa is látható és tapasztalható dolgokat hoz fel érvekként, arra, hogy ő vámpír lett.

Lindsey magába merülve próbált rendet tenni a fejében, megtalálni az ész érveket a nyilvánvaló képtelenséggel szemben. Az egyik fele el hitte, hogy mindez igaz, és mindez megtörténhet, a másik viszont képtelen volt felfogni, vagy elfogadni ezt.

Kyle látta Lindsey merev tekintetében ezt az önmagával vívott harcot, nem akart beleszólni. Tudta, hogy nem egyszerű egyik pillanatról a másikra befogadni egy ilyen tényt. Neki ezzel nem volt gondja, hiszen bele született ebbe, de látott már a nyomás és lelki harc súlya alatt összeroskadni embereket. Nem akarta, hogy Lindseyre is ez a sors várjon. Már találkozásuk pillanatában érezte, hogy neki nagy a lelki ereje, de egy forrás soha nem lehet biztos abban, hogy a kiszemeltje bírni fogja-e. Lindsey már olyan volt, mintha az ő egyik része lenne. A harapás pillanatában adott a lánynak a saját véréből, hogy biztosan túl élje az éjszakát. Olyan kötelék jött létre kettejük között, ami miatt úgy érezte, felelősséggel tartozik Lindsey iránt. Próbálta bemesélni magának, hogy ez csak a forrás és fióka elméje közti kötelék miatt van, de legbelül tudta, hogy ennél mélyebb lelki kapcsolatról is szó van. Tetszett neki Lindsey, még inkább, mert nagyon hasonlított valakire, akit egyszer, régen, nagyon szeretett.

Mindketten el voltak merülve gondolataikba. Csupán akkor eszméltek fel gondolataikból, amikor megérkeztek és az autó halk zúgással megállt.

- Köszönöm, hogy hazahoztál. – mondta röviden Lindsey és már ki is szállt a kocsiból.

- Szia. – köszönt neki Kyle lehangoltan és amint a lány becsukta az ajtót már el is indította a motort.

Pár másodperccel később Lindsey már nem látta. Nem is akarta többet. A legjobban annak örült volna, ha mindezt megnemtörténtté tehetné, de legbelül érezte, hogy még látni fogja, és ennek őszintén szólva nem nagyon örült.

A lakásába érve a legnagyobb vágya egy forró fürdő volt. Meg engedte a kádba a forró vizet. Amíg az megtelt meghallgatta az üzenet rögzítőjét, és nyugtázta magában, hogy senki sem kereste, majd az üveget betette a hűtőbe. Egy megnyugtató zenét indított el a CD- lejátszóban és a ruháit a szennyes kosárba rakta, majd elmerült a meleg vízben.

Még most is csak arra tudott gondolni, hogy lehet-e bármi is igaz mindabból, amit Kyle mondott neki. Még mindig próbálta tisztázni magában az elmúlt napok eseményeit. A harapást, azt a kibírhatatlannak tűnő fájdalmat, a fura dolgokat amit magán tapasztalt, azt, hogy mennyire mohón itta azt az italt akaratán kívül, na és Kyle őszinte tekintetét, a magabiztosságát.

Ezeken a dolgokon gondolkodott, amikor nyugalmát megzavarta egy hangos kopogás az ajtaján... 

Lindsey fújtatva szállt ki a forró vízből, kissé dühös volt, amiért megzavarták a nyugalmát. Megtörölközött, felkapott magára egy köntöst és az ajtó fele vette az irányt, amin egyre hangosabban és erősebben kopogtak.

-Jövök már! – kiáltotta dühösen, mert kezdte idegesíteni a folyamatos dörömbölés.

Meg sem nézte ki az, csak egy mozdulatra kinyitotta az ajtót. Ismét rá kellett jönnie, hogy óvatosabban kell bánnia a dühével, hiszen az ajtó kilincs zárastól a kezében maradt, néhány sötétbarna fadarabbal körülszegélyezve.

Megjegyzés: Fel kell szerelni egy vámpírbiztos vas ajtót.

- Miben segíthetek? – kérdezte a vele szemben álló idegent, miközben az ártatlanul büntetett kilincset lerakta az asztalra, az ajtó mellett.

-Lindsey Johnson? – kérdezte a magas sötét bőrű férfi.

-Ki kérdezi? – válaszolt Lindsey flegmán.

-Patrick Henderson nyomozó, New York-i főkapitányság.-mutatta a jelvényét- Feltennék önnek néhány kérdést. – jelentette ki a férfi, és illemet nem ismerve könnyedén belépett a házba kikerülve Lindseyt.

- Miről van szó? Mit akar tőlem? – kérdezte Lindsey felháborodva és becsapta az ajtót.

Nagyot koppant. A nyomozó arcán mintha egy pillanatra az ijedség tűnt volna fel, de aztán könnyedén, nyers stílusban hozzá tette:

- Látom nagy erőben van. Peter Morgan eltűnésében nyomozok. – mondta a férfi és leplezetlenül vizslatta végig a lakást.

- Azt sem tudom az kicsoda. Mi közöm van nekem ehhez? – kérdezte Lindsey felháborodva.

- A Mercy D. minden vásárlóját kihallgattuk. A férfi eltűnése napján ön is a pékségben járt. – mondta miközben végig sétált a nappalin.

-Az elképzelhető, hiszen minden reggel ott vásárolok. De még mindig nem tudom, hogy ki az a Peter Morgan és hogy miben tudnék segíteni.

-Első lépésként hozhatna nekem egy kávét. – mondta Lindseynek és kényelmesen elhelyezkedett a fotelben.

Lindsey egy lenéző pillantást vetett rá, de feltette a kávét főni. Szembe ült a férfival, aki folyatta a faggatózást.

- Tehát, három napja a pékségben járt? – kérdezte a nyomozó, miközben elővette egy füzetet és egy tollat a zsebéből.

Lindsey elcsodálkozott egy pillanatra. Három napja? Hisz a tegnap is járt a pékségben, és minden a legnagyobb rendben volt. Végül leesett. Valószínű a Kylenál töltött éjszaka, több volt, mint 1 éjszaka. Olyan sokáig feküdt volna eszméletlenül? De ebből a vámpírgyerekből mindent ki tudott nézni, tehát higgadtan válaszolt.

-Igen.

-Hány órakor?

- Nem tudom, talán nyolc-kilenc körül.

-És találkozott Peter Morgannel? – kérdezősködött tovább, és közben szorgalmasan firkálgatott valamit.

-Menjen a francba, mondtam már, hogy fogalmam sincs, hogy az ki. – csattant fel Lindsey, és legszívesebben kiszívta volna az életet ebből a fakabátból, de végül nem tett semmit, csak erősen markolgatta a kanapé szélét.

-Az ott dolgozók szerint, ön az egyetlen, akivel hosszasan szokott beszélgetni. – feszegette Lindsey tűrő képességét a már idegesítően nyugodt modorával.

-Én nem beszélgetek hosszasan senkivel a Mercy...- Lindsey hangja elcsuklott. Hirtelen rájött, hogy ki is az a Peter Morgan. Az egyetlen ember a Mercy D.-ben, akivel hosszasan beszélgetni szokott. Aki mindig megkérdezi tőle, hogy ,,A szokásosat?". Az ember, akinek bár még a teljes nevét sem tudta, mégis a legközelebbinek érezte magához. A sok felszínes ismerős mellett, az egyetlen ember, akiről tudta, hogy komolyan érdeklődik iránta. Pete.

Lindsey gondolataiba merülve bámult maga elé, a fájdalmas felismeréssel, hogy Pete eltűnt. Az egyetlen ember, aki iránt bár nem érzett barátságnál többet, akinek nem tudta viszonozni az érzéseit, de mégis fontos volt neki, hiszen ő volt az egyetlen biztos pont ebben a városban. Az egyetlen, aki mindig ugyanakkor, ugyanott várta őt a Mercy D.-ben, a kedves mosolyával, és a vágyakozó pillantásaival.

-Hölgyem. Kérem válaszoljon. Találkozott Peter Morgannel vagy sem? – zökkentette ki a nyomozó a gondolataiból.

-Igen, találkoztam.- válaszolt végül a lány még mindig maga elé meredve.

-És miről beszélgettek? Nem mondott valami furcsát aznap? Nem volt más a viselkedése? Észre vett valamit rajta, ami szokatlan volt? Említette, hogy készül valahova?

- Nem. Csak a szokásos. Sőt, még kevesebbet is beszélgetünk mint máskor. Siettem haza, nem maradtam társalogni vele.

-Miért sietett aznap? – kérdezte kíváncsi tekintettel a nyomozó.

-Ennek mi köze van Petehez?

-Semmi, csak szakmai ártalom. Kíváncsiság. De térjünk vissza a tárgyra. Peter Morgan hozzávetőleg 72 órája eltűnt. Talán ön lehet az egyetlen nyom. Sem családja sem barátai nincsenek. Az egyetemi bentlakásban nem jelent meg, és a munkahelyére sem ment be.

-Szívesen segítenék, de nem tudok semmit. Mondtam már, nem beszélgettünk túl sokat aznap.

-Ha mégis eszébe jutna valami, itt a telefonszámom. – mondta a nyomozó, miközben átnyújtotta Lindseynek a névjegyét, és azzal már indult is az ajtó felé.

Egyszer még vissza fordult, furcsán nézett a lányra, mert nem találta a kilincset, de aztán köszönés nélkül elment.

Lindsey ismét a gondolataiba merült, és a nyomozó szavai jártak a fejében. ,,Sem családja, sem barátai nincsenek". Ezt miért nem tudta? Ő mindent elmondott Petenek az életéről, de soha nem kérdezte, hogy vele mi a helyzet. Észre sem vette, hogy valami nem stimmel. Bűntudat gyötörte. Talán ha aznap nem siet annyira, és megint hosszasan beszélget vele, akkor most nem lenne ez...

A kávéfőző sípolása zökkentette ki. A nyomozó meg sem várta.

Megjegyzés: Soha ne főzz kávét egy zsarunak, úgyis el kell öntened.

Erőt vett magán, a kávét kiöntötte, hisz ő úgysem tudta volna meginni, majd felöltözött. El szerette volna terelni a gondolatait Peteről. A legkézenfekvőbb megoldás az volt, hogy elment új ajtót vásárolni.

Az ajtót nem tudta bezárni, nem volt amivel, tehát csak behajtotta maga után és lassan leballagott a lépcsőn. Végig sétált a hatalmas háztömbök mellett, és hallgatta mások beszélgetéseit. Mennyi gondtalan normális ember járkál az utcákon. Nekik nem kell azon agyalniuk, hogy az egyetlen ember a környezetükben, akinek mindent el tudtak mondani, vajon hol lehet. Akiket egy idegen nem azzal nyaggat, hogy vámpírt csinált belőlük. Régen utálta az életét. Boldognak tűnt, de kalandra vágyott, valami izgalmasra. Nem a megszokott monoton napokra. Nem az unalmas állására, sem a magányra, amit minden este érzett az ágyában feküdve. De most, hogy felfordult az egész élete, már nem akarta, hogy ez legyen. Már nem kellett neki a kaland, az unalmas munkahelyét akarta, a monoton napokat. De már nem lehet. Talán legbelül érezte, hogy igaz, amit Kyle mondott. Ezt már nem lehet vissza csinálni.

Ötven méterre a bútor üzlettől, már hallotta a csengőt, ami az ajtó nyílását jelzi. Hallotta, ahogy az eladó épp egy mahagóni konyha asztalról beszél, ami valójában egy utánzat, de jó drágán akarják eladni.

-Jó napot kívánok. – köszönt Lindsey a pulthoz érve.

Egy kedves idős hölgy állt mögötte. Rámosolygott Lindseyre és megkérdezte, hogy mit szeretne.

- Egy ajtót szeretnék venni, lehetőleg jó erőset. Fémből lenne a legjobb. – magyarázta Lindsey és a nő már vette is a kagylót.

- Egy hölgy van itt, egy erős ajtót keres, tudsz neki segíteni? – kérdezte a nő, majd néhány bólintás után letette.

-Kérem várjon egy pár percet, munkatársunk hamarosan itt lesz.

Így is történt. Egy kövér, kopasz férfi jött valószínűleg a raktárból, és hátra kísérte Lindseyt, hogy válasszon.

- Ez tetszik, egy ilyet szeretnék. – mondta a lány megállva egy vas ajtó előtt.

-Hölgyem, ezt csak raktáraknál használják, tudok ajánlani nőiesebbet, fából, de akár alumínium lemezből is. – magyarázta a férfi, de Lindsey megrázta a fejét.

-Nem, ezt kérem, ez tökéletes lesz.

A férfi furán nézett egy pillanatig, de a vásárlónak mindig igaza van. Felvették Lindsey adatait.

-Három napon belül egy munkatársunk felkeresi majd, leveszi a méretet és két, legfeljebb három héten belül az új ajtót fel is szereljük. Városon belül a szállítás ingyenes, azon kívül kilométerenként 5 dollár. A beszerelés további 20 dollár.- magyarázta a férfi.

Lindsey mindenre csak bólintott, megköszönte, majd elment.