6. Rész

~Beletörődés~

A mondat mint egy húsz tonnás golyó találta el Lindseyt és percekig csak értetlenül bámult ki a fejéből. Meg akarja ölni magát? Miért? Különben vámpír, hogyan?

- Miért nem állítod meg te, ha annyira oda vagy érte? – kérdezte felocsúdva.

- Mert miattad tenné meg!

Ez a nő aztán tudja, hogyan kell az embert letaglózni. Csak két mondatot mondott és egy fekete lyuk keletkezett Lindsey fejében. Most már végképp nem értett semmit az egészből. Gondolatok cikáztak a fejében, de egy értelmes, elfogadható magyarázatot sem talált a hallottakra.

- Légyszíves kezd elölről az egészet, és magyarázd meg, hogy most akkor mi is van.

- Mit értetlenkedsz annyit? Szerelmes beléd, vámpírrá változtatott, te nem akarsz az lenni, csak úgy változhatsz vissza ha ő meghal. Ezért megöli magát. Csak te mentheted meg. Ha ő meghal én is újra ember leszek, és emberként nem vagyok ilyen kedves! – förmedt rá a lány és fenyegetően meresztette vörös szemeit Lindseyre.

Mostmár minden világos volt számára. Illetve majdnem minden. Lindsey ismét gondolkodni kezdett. Két lehetősége is van. Az egyik, hogy véget vet ennek a rémálomnak, hagyja Kylet meghalni és végre ismét ember lehet, ahogy szerette volna. Ennek a hátránya az, hogy nem biztos, hogy sokáig élvezhetné az életet emiatt a nő miatt. A másik lehetőség, hogy megmenti Kylet, ami szép lenne tőle, ezáltal megmenti a saját életét, ez a nő ugyanis nem öli meg, a hátránya viszont, hogy élete végéig vámpír marad, amit nagyon nem szeretne. Vagy esetleg ha azt vesszük ott a kibúvó, megmenti Kylet, megöli a nőt, aztán megöli Kylet. Így ember marad, és a nő sem fenyegeti tovább. De ez túl bonyolult és túl brutális Lindsey számára, aki még vért inni sem mer. Lássuk be, ez a gyilkolászás nem menne neki, meg amúgy sem egy szép dolog.

A nő türelmetlenül várta Lindsey válaszát, vagy legalábbis bármilyen reakciót ami jelezné, hogy még él, mert gondolataiba merülve Lindsey meg sem mozdult. Végül minden lehetőséget végig mérve merészen a nőre nézett.

- Eldöntöttem! ...

-Mégis mit döntöttél el?- szólt a vámpír Lindseyhez. – Ez nem a te döntésed, azt teszed, amit én mondok.

- Kussolj! Inkább vigyél el hozzá. – Mondta Lindsey, majd elindult az ajtó felé.

Nem szóltak egymáshoz, csak mentek egymás mellet le a lépcsőkön, majd a lépcsőház elé érve a fekete hajú lány megfogta Lindsey kezét és pillanatok alatt eltűntek. Lindsey nem értette mi történik, nem látta az utcákat, házakat, csak színes foltokat, mintha minden össze mosódott volna körülötte, majd az következő pillanatban a várostól pár kilométerre voltak, egy domb tetején. Mellettük húzódott egy erdő. Telihold volt, Lindsey mindent tisztán látott, mintha nappal lett volna.

Körül nézett de semmit nem látott egy darabig, majd feltűnt neki, hogy a fekete hajú lány nincs ott. Elindult az erdő szélén, hátha megtalálja Kylet, vagy a másik lányt. Fura hangokat hallott, de nem tulajdonított nekik nagy jelentőséget. Mindig félt az állatoktól, még egy kiskutya is megrémítette az utcán, de most az sem érdekelte, ha medvével találkozik. Fölényben érezte magát, erősnek és legyőzhetetlennek. Tegyük hozzá, a fantasztikusan sima és feszes bőre, minden bőrhibájának az eltűnése és a haja tökéletes állapota nagyban hozzá járult, hogy kezdte jól érezni magát új vámpír bőrében. Először, amióta mindez megtörtént vele, tetszett a változás, amit tapasztalt.

Sétálgatás közben, meglátta Kylet. Háttal állt neki és felső teste teljesen meztelen volt. Egy pillanatra végig nézett rajta, majd miután megállapította, hogy izmos, és szexy, megszólította.

- Lindsey? Mit keresel itt?- Fordult meg meglepetten Kyle, így Lindsey a mellkasát, és a kockás hasát is láthatta.

- Azért jöttem, mert valami fekete hajú vámpírcsaj azt mondta, hülyeséget akarsz csinálni. – Pirult el kicsit, majd észrevett valamit Kyle kezében. – Az mi? – mutatott rá.

- Ez? – emelete magasabbra a fura dolgot. – Ez egy obszidián tőr.- mondta lehangoltan.

- De hát kereszt alakja van. – lépett közelebb a lány, és kivette Kyle kezéből.

Amint megfogta, hirtelen el is dobta. Olyan volt, mintha megégette volna a kezét, ami valóban füstölni kezdett. Kyle gyorsan reagált és megcsókolta a lány kezét. A fájdalom egy pillanat alatt eltűnt. Lindsey meglepődött, és zavarban volt.

- Igen, kereszt alakú, ezért éget minket, de éles, vigyázni kell vele Lindsey. – mondta Kyle, majd magához ölelte a lányt.

Lindsey szava elakadt, a szája kiszáradt és nehezen kapott levegőt. Kyle közelsége megbénította, megzavarta a gondolkodásban. Jó volt a közelségét érezni, és megölelni őt.

- Ha tényleg veszélyes, akkor mit akarsz vele? És téged miért nem égetett? – kérdezte végül a lány eltolva magától egy kicsit a fiút.

- Engem is éget. – mutatta Kyle a tenyerét, ami teljesen meg volt barnulva és nehezen volt észrevehető rajta ép bőrfelület. – Én vissza akarom adni az életed Lindsey. – mondta halkan és szomorúan, majd felvette a tőrt a földről és maga felé fordította.

- Azzal, hogy eldobod a sajátod? – kérdezte felháborodva a lány és egy gyors mozdulattal ki ütötte Kyle kezéből a tőrt. – Na figyelj, halott vagyok, de jól érzem magam, kicsit fura, de megszokom. Te pedig segíteni fogsz nekem ebben. Most pedig gyere szépen haza velem, igyál egy kis grapefruit levet, és verd ki a fejedből ezt az ostobaságot. – jelentette ki határozottan és Kyle karját fogva húzta maga után.

Kyle arcán egy bátortalan mosoly jelent meg. Lindsey szavai boldoggá tették, féltette az életét, tehát jó úton halad afelé, hogy a lány megkedvelje őt és már elfogadta, hogy vámpír lett belőle.

Úton hazafele nem szóltak egymáshoz, Lindsey kissé haragosan ült az autó anyós ülésén, a fiú meggondolatlansága miatt, Kyle pedig boldogan és széles mosollyal vezetett. A háztömb elé érve néhány pillanatig még hallgattak, majd a lány megtörte a csendet.

- Éhes vagyok!

Kyle ezután még jobban mosolyogni kezdett és újra beindította a motort és a saját lakása előtt állt meg néhány perccel később.

- Meghívlak egy italra.- Jelentette ki, majd megkerülve az autót udvariasan kinyitotta az Lindseynek az ajtót. A lány kiszállt és elindultak mindketten a ház ajtaja felé. A kertvárosi háznak saját udvara volt gyümölcs fákkal és virágokkal szegélyzett kő járdával. Még az éjszakai vaksötét ellenére is minden virág színét tökéletesen látták és Lindsey legnagyobb sajnálatára érezték a három utcányira lévő sörözőből áramló alkohol szagot.

- Nem szoktad bezárni az ajtót mikor elmész itthonról meghalni? – kérdezte a lány miután beérve levette csizmáját.

- Minek? Ha valaki betörne, úgyis megtalálnám és megvacsoráznék belőle. – nevetett Kyle, de Lindsey nem találta humorosnak a megjegyzést, így inkább a konyha felé vette az irányt és kinyitotta a hűtő ajtaját.

- Jesszus! – kiáltott fel Lindsey. – Ez már beteges. Vérzacskókon kívül semmi más nincs a hűtődben?

- De, van olyan grapefruit lé az alsó polcon neked. – mosolygott kedvesen Kyle, amitől Lindsey megenyhült és kivett egy zacskót és egy doboz grapefruit levet a hűtőből.

- Olyan a lakásod mint egy vérbank. – mondta mosolyogva Lindsey és az asztalra tette a vacsoráját.

Nyugtatgatta magát, hogy nem azért issza mert egy vérszomjas szörnyeteg, hanem mert ezt kell innia, ha nem akar meghalni. Közben Kyle a konyhaszekrényből elővett két bögrét és szemben Lindseyvel leült az asztal mellé. Elvette a vérzacskót, a sajátját tele töltötte, a Lynseyét pedig félig, majd felöntötte grapefruit lével és oda nyújtotta neki.

- Azért szeretném ha elmagyaráznád még egyszer, miért nem ihatok szimplán vért mint te. Nem mintha annyira vonzana a dolog, csak érdekel, ha már életem végéig ilyen hemoglobin függő leszek. – kérdezte Lindsey miközben belekortyolt az italába.

- Mert az ereid és a szíved nem szokott hozzá az idegen vérhez, előfordulhat, hogy nem fogadja be azonnal az idegen vért és feszülni fog, vagy akár fel is robbanhat.- mondta Kyle teljes nyugodtsággal, miközben Lindsey kishíján kiköpte ami épp a szájában volt a hallottaktól.

- Szóval egy vámpírt megölhet a vér. – mondta végül szarkasztikusan.

- Nos ez nem teljesen igaz. Maga az, hogy tönkre teszed a vérkeringésed nem öl meg, csak nem fogsz tudni többet enni majd és az éhség fog megölni.

- Most nagyon megnyugodtam. – Fintorodott el a lány és letette az immár üres bögrét az asztalra.

Mélyen Kyle szemébe nézett és most először komolyan véve azt, hogy ő vámpír lett megszólalt.

- Szeretném, ha mindent elmesélnél, és megtanítanál nekem, a vámpír dolgokról.

Kyle kissé megdöbbent a hallottakon, de örült amiért Lindsey végre hajlandó elfogadni azt, amivé vált. Mindemellett kissé zavarban volt a lány átható tekintetétől és a közelségétől. Végül csak elmosolyodott, lekapcsolta a villanyt és gyújtott egy gyertyát, amit az asztal közepére helyezett és ismét szembe ült Lindseyvel.

- Rendben...

5. Rész

~ Az első ellenség~

A hazafelé út eseménytelen volt. Figyelte az emberek körüli buborékokat, és hallgatta a legkülönfélébb beszélgetéseket.

Végül hazaért. Meglepetésére, amint belépett az ajtón, egy ismerős arc fogadta...

-Te meg mit keresel itt? – kérdezte Lindsey kissé meglepetten, de leginkább felháborodva.

Tisztában volt vele, hogy Kyle miden lépését figyeli továbbra is, de nem akart vele találkozni. Nem tudta teljesen elfogadni az új helyzetet. Még nem állt készen arra, hogy újra szembesülnie kelljen az igazsággal, ami egyre inkább beigazolódik számára is.

- Én csak, láttam, hogy elmentél, és nem akartam, hogy betörjenek hozzád, vagy hasonló. – magyarázkodott a fiú zavartan.

Ha nem lenne vámpír, és nem lenne hófehér bőre, talán még el is vörösödött volna.

- Kamuzol! – szólt rá Lindsey erélyesen, indulatosan, miközben a kabátját és táskáját a szék karjára helyezte. – Mondd el, miért vagy itt! – kicsit alább hagyott felháborodása és a hangereje is.

Egy szempillantást sem vetett a fiúra. Láthatóan kerülte a tekintetét. Szomorú volt, nagyon szomorú. Próbálta normálisnak érezni magát, de nem lehetett. Hallotta a formákat, és látta a hőt. Ezzel a képességgel, nehéz volt elhitetnie magával, hogy folytathatja a megszokott életét. És ezért Kyle volt a felelős, mindenről ő tehetett. Elrontotta az életét, nem akart szuper erőt, sem halhatatlanságot, de már nem lehetett vissza csinálni, többé már nem...

Kyle felsóhajtott. Összeszedte minden erejét, és elmondta Lindseynek, hogy miért van a lakásában.

- Látni akartalak. Reggel óta csak rád tudok gondolni. Mindig magam előtt látom a szomorú arcod, hogy nem örülsz annak amit kaptál, Lindsey, ez egy ajándék.

- Ugyan már, ez egy átok, én ezt nem akarom. Meg sem kérdeztél, csak simán kinyírtál. Én élni akarok Kyle, élni, normális emberek módjára. – fakadt ki Lindsey és dühösen nézett a fiúra.

Egy könnycsepp csillant meg a szemében, amire a fiú ledöbbent. Némán állt vele szemben és figyelte ahogy a lány próbálja vissza tartani könnyeit. Furdalta a lelkiismeret, eddig soha nem érdekelték a fiókák érzései, Lindsey mégis más volt. Lindsey valamiért különleges volt a számára, nem akarta szomorúnak látni, és egy pár pillanatig, még ő is azt kívánta bár ne tette volna meg, bár ne változtatta volna ilyenné, akkor legalább boldog lenne. Végül nagyon halkan és lágy hangon megszólalt.

- De Lindsey, kérlek, meg látod minden jobb lesz, csak meg kell szoknod, mindenki így kezdi. Hidd el, nem olyan rossz ez, mint...

- Hagyd abba! – vágott a szavába a lány könnyes szemekkel és elcsukló hanggal. – Csak menj el, kérlek! – mondta ezt már utolsó erejével, aztán kitört belőle az elfojtott bánat, és sűrűn záporozni kezdtek könnyei. Zokogva ült a kanapéra és könnyes arcát a tenyerébe temette.

- Lindsey...

- Menj el! – ordított rá a lány teljes erejéből. Nem akarta látni, és azt sem akarta, hogy zokogni lássa. Egyedül akart lenni, elmerülni a fájdalmában, és minden érzelmét kiengedni magából.

Kyle a kezét nyújtotta felé, de Lindsey ezt nem láthatta. Egyszer sem tekintett a fiúra.

Egy pár másodperc volt csupán, amíg Kyle szomorúsággal telt szívével elhagyta a házat, de mindkettőjüknek egy örökkévalóságnak tűnt, ahogy az erős férfi alak távolodott a zokogó lánytól. Az ajtón kilépve, még vissza nézett egyszer, lassú pillantást vetett még egyszer a lányra, majd egy pillanat alatt eltűnt.

Lindsey mérhetetlen fájdalmat érzett a szíve körül. Egy szorító érzést, nyomást, ami egyre jobban arra késztette, hogy zokogjon. Nehezen kapta a levegőt, patakokban folytak a könnyei és hosszú percekig csak ült a fotelben, arcát a tenyerébe temetve, elviselve azt a mérhetetlen szomorúságot, amit legbelül érzett. Egyedül volt. Magányos és elhagyatott. Mindeddig azt hitte, hogy vannak barátai, és tényleg boldog. Jól fizető állása, csodás lakása és megszámlálhatatlan barátnője. Most azonban egyre inkább ráébredt, hogy senkije sincs. Amikor a legnagyobb szüksége lenne valakire, aki meghallgatja, akinek a vállán kisírhatja magát, most nincs vele senki. Az élete gyökeresen megváltozik innentől kezdve és ezt egyedül kell feldolgoznia, ráadásul Pete is, aki talán szerette volna őt, ha hagyja, még ő is eltűnt. Talán elrabolták, vagy megölték. Furábbnál furább és bizarabbnál bizarabb teóriák rajzolódtak ki a fejében miközben arcát a tenyerébe temette és patakokban folytak a könnyei.

Kyle nehéz szívvel hagyta ott Lindseyt, mégis egy szempillantás alatt hagyta el a háztömböt.

A kerekek fekete nyomot hagytak az aszfalton, a kipufogó sötéten füstölt és a motor hangosan zúgott fel amikor a fiú tövig nyomta a gázt, és amilyen gyorsan csak lehetett elhajtott az autójával. Sokáig céltalanul furikázott a városban. Az ő szíve is csordultig volt érzelmekkel. Minden pillanatba Lindsey könnyes szemeit látta maga előtt, magát okolta, amiért tönkre tette őt. Hitt benne, hogy jót tett, de kiderült, hogy nem mindenki örül a halhatatlanságnak. Mindent jól átgondolt, órákig furikázhatott a városban, míg elhatározta magát. Rájött mit kell tennie, egyetlen mód van arra, hogy Lindsey lelke még megmenekülhessen...

Eközben főhősnőnknek sikerült lenyugodnia és összeszednie magát. A szemei vörösek voltak és duzzadtak. Égtek a könnyek nyomán és nehezen tudta nyitva tartani őket. Mivel már úgy is esteledett, semmi mást nem tett, csak megvetette az ágyát, felvette selyem hálóingét és lefeküdt. A feje búbjáig betakarózott és behunyta a szemét. Eszébe jutott Kyle és Pete, gondolatai cikáztak kettejük között, egy részről azon agyalt, hogy vajon mi történhetett Petel, hol lehet? Minden erőfeszítésére sem jutott eszébe semmi, ami akár utalhatna a történtekre, vagy arra, hogy a fiú hol lehet. Más részről Kyle...Miért tette ezt? Haragudott rá, rettenetesen haragudott, de ahogy próbálta bebizonyítani, hogy mindez jó dolog, hogy látni akarta...Látta a fiú szemében, hogy talán fontos neki egy kicsit. De ez képtelenség, nem lehet közöttük semmi, mert Lindsey nem úgy gondol rá.

Kuszábbnál kuszább gondolatok cikáztak a fejében, és így telt el az éjszaka, anélkül, hogy Lindsey egy szemhunyásnyit is aludt volna.

Nagyon lassan telt el az éjszaka, úgy tűnt, mintha napok lettek volna, de végül, mint eső után a szivárvány, a nap langyos sugarai kezdtek előbukkanni, és megvilágították Lindsey szobáját. Megváltásnak érezte, hogy egy új nap kezdődik. Megpróbálta elfelejteni mind azt a rosszat és bánatot, amit előző nap átélt.

Nehéz végtagokkal kikászálódott az ágyból és magára kapta a keze ügyébe kerülő ruha darabokat. Megigazította magát a tükör előtt, megfésülködött és fogat mosott, majd eldöntötte, hogy elvégzi az ünnepi nagytakarítást. Közeledett a karácsony, és bár nem volt az a nagy hívő, mégis szerette ezt az ünnepet. Jobb volt, mint más ünnep. Nyugodtabb, csendesebb és meghittebb. Szerette érezni a mézeskalács illatát ami keveredett a fenyő illattal, és szerette figyelni az embereket akik boldogan sétálnak végig a karácsonyi vásár utcáján, a családjukkal. Lindsey már régóta nem részesült ebben az érzésben. Gyermekkorában szerette, de ahogy nőtt, egyre jobban érezte, hogy mennyire erőltetett az ünnep menetele. Mindent a szabályok szerint kellett tenniük, mindig meg kellett felelnie az elvárásoknak, így nem élvezhette felhőtlenül. Amióta elköltözött minden karácsonyát egyedül töltötte. A szülei felhívták a mise előtt, de ez nem volt ugyan az. Lindsey szerint, két mise közé őt is beszorították valahogy. Mellőzöttnek érezte magát, és ilyenkor örült, hogy egyedül van.

Minden rossz élmény mellett, szerette a saját lelki nyugalmát érezni szenteste. Mindig feldíszített egy fát, mindig sütött süteményt és néha még ajándékot is vett magának, amit be tett a fa alá, és szenteste mikor kibontotta meglepettséget színlelt, ezzel is imitálva a számára tökéletes karácsonyt.

Ma is így akart tenni. Egy ilyen apró részlet, hogy idő közben vámpír lett igazán nem ronthatta el a jól megszokott menetrendet.

Bekapcsolta a tévét és a kedvenc zene csatornájára kapcsolt. Közben elővette a porszívót, portörlőt, ablakmosót és minden szükséges dolgot, sőt, fejben még a bevásárló listát is össze állította a mézeskalács megsütéséhez szükséges hozzávalókból.

Készen állt a nagy feladatra, csak egyetlen dolog nem hagyta, hogy nyugodtan végezze amit akart, mégpedig az, hogy rettentően éhes volt...

Már csak megszokásból Lindsey első gondolata a hűtőszekrény volt, vagy egy McChicken. De hamar észbe kapott és minden szörnyű emlék eszébe jutott a normális kajával kapcsolatban, különösen a hányás. Nos igen, ez elég indok volt rá, hogy meg se próbáljon enni. Így korgó gyomorral kezdett neki karácsonyi rutinjának és a lakás minden sarkát csillogóra sikálta. De a kínzó érzés a gyomrában, ami egyre jobban szétáradt a testében, na és a sűrűn jelentkező émelygés kezdett elviselhetetlenné válni és olyasmire kényszerítette, amit csak legvégső esetben akart megtenni. Elővette a csöppet sem étvágy gerjesztő zacskókat, amiket korábban Kyle ott hagyott neki.

Undorral az arcán és gondolatban egy csipeszért könyörögve, hogy befoghassa az orrát, kiöntötte a zacskó tartalmát egy csészébe. Nézegette egy darabig, fintorgott és vonakodott a megivásától, de az éhség felülkerekedett az undorán és egy nagy levegő vétellel az utolsó cseppig megitta. Számára is meglepő módon nem volt olyan rossz, sőt, még az is megfordult a fejében, hogy iszik még egyet, de végül őrültségnek titulálva az ötletet inkább lemondott róla. Egy darabig állt a konyha pult mellett és figyelte a saját testét, a saját érzéseit. Meglepte amit érzett, ugyanis nem érzett semmit. Mintha minden addigi problémáját elvágták volna. Sem az éhség, sem az émelygés nem gyötörte. Mondhatni jobban volt mint azelőtt bármikor.

Megjegyzés: Ez a fura vérrel kevert lötty hasznos, kell még szerezni.

Az elgondolás, hogy ilyenre szüksége lesz még egyetlen emberhez, illetve vámpírhoz vezetett. Kylehoz. Ismét úrrá lett rajta az érzés, hogy Kyle a saját céljai, pontosabban szórakozása érdekében tönkre tette az életét, de ha pontosak akarunk lenni, elvette tőle azt. A szomorúság kezdett ismét eluralkodni rajta, de még arra sem volt ideje, hogy ismét mindent felidézzen magában, mert a szobájából jövő hangos csörömpölés hangja zavarta meg.

A hirtelen zaj, vagy a meglepődés okozta félelem miatt megrezzent és megfagyott a levegő körülötte egy pillanatra. Minden megfordult a fejében, az is lehet, hogy gyerekek az utcáról berúgták az ablakot, vagy nyitva felejtette és a huzat levert egy vázát, vagy talán ninják törtek be... Amit ott látott mégis meglepte, amint belépett a szoba ajtaján.

Egy gyönyörű nő állt vele szemben. Hosszú fekete haja lebegett a kitört ablakon beáramló fagyos szellőtől, vörös ajkai majdhogynem fénylettek a sötétben és tökéletes fehér bőre csak a ráadás volt az összképben. Egy dolog viszont elrontotta mindezt. Vérben forgó szemeit Lindseyre szegezte és kivillanó fogait vicsorította. Ijesztő látvány volt. Gyönyörű, de ijesztő.

Lindsey megijedt. Ő a második vámpír, akivel találkozik mégsem tudja feldolgozni. És bár legbelül tudta, hogy ő is az, mégis félt. Ismét dolgozni kezdett az agya és minden lehetőséget végig gondolt, de bárhogy nézte, mivel ,,újonc" vagy fióka, hogy eleget tegyünk a hivatalos megnevezéseknek, semmi esélye sincs a nagymellű sötétség isennőjével szemben.

- Mit akarsz itt? – kérdezte végül felbátorodva, és talán egy kis irigységgel a hangjában a lánytól.

- Azért jöttem, hogy megöljelek! – jelentette ki hidegvérrel a bombázó és végig simított az asztal szélén a kezével, miközben közelebb lépett Lindseyhez.

Ismét ledermedt, valahol számított erre a válaszra, de ez a nő csak úgy kimondja, mintha ez lenne a legtermészetesebb oka annak, hogy valaki beugrik az ember ablakán.

- Ha ezt akarod, igazán bejöhettél volna az ajtón is, most vehetek új ablakot is. Kérsz egy kávét? Remélem megfulladsz tőle. – mondta Lindsey leplezve félelmét és ő is tett egy lépést a nő felé.

- Nagyon vicces vagy! – mosolyodott el ironikusan a lány és lassan körbejárta Lindseyt. Végig húzta a kezét a haján, az arcán, szemügyre vette Lindseyt majd ismét ellépett tőle. – Nem tudom mit eszik rajtad, nem is vagy olyan nagy szám. Le is adhatnál pár kilót, de vámpír vagy, nincs anyagcseréd, most már ilyen hájas maradsz. – Nevetett a fekete hajú szépség.

- Kicsoda mit eszik rajtam? Különben is, meg akarsz ölni nem? Akkor nem mindegy neked hogy nézek ki? – válaszolt Lindsey most már félelem nélkül, de sokkal idegesebben a nő lenéző szavai miatt.

- Kyle, ki más? Különben miatta jöttem, és valóban azzal a céllal, hogy megöljelek, mert el akarod venni tőlem, de gondolkodtam és rájöttem, hogy ha megöllek még rosszabb. Segítened kell nekem, és Kylenak.

- Ugyan, nem akarok elvenni tőled senkit, viheted, a tiéd. Engem abszolút nem érdekel. Mit tudnék én segíteni neked? És ha tudnék is, miért tenném? – kérdezte Lindsey karba tett kézzel és gúnyosan nézett a nőre.

- Meglátjuk, hogy kié lesz, de igenis segíteni fogsz, mert esküszöm nem lesz szép halálod, ha elcseszed.

Lindsey végig gondolta a lehetőségeit. Vagy megteszi amit kér, vagy meghal. Bár végülis már halott, nem számítana sokat.

- Mit akarsz, mit tegyek? – Kérdezte végül elszánva magát, hogy mégiscsak inkább élőhalott akar lenni, mint halott-halott.

- Ne hagyd Kylenak, hogy megölje magát!

4. Rèsz

~Pete?~

- Haza viszlek, pihenj. Gondold végig mindezt. Én elhiszem, hogy ez nem egyszerű, de Lindsey, nem menekülhetsz előle, te már hozzám tartozol, és erre neked is rá kell jönnöd. – mondta megnyugtató hangon Kyle, majd elővett egy üveget és Lindsey kezébe adta.

- Ha éhes vagy szomjas leszel, ebből ihatsz. Felőlem másból is, ha akarsz, de hidd el, csak ez fog segíteni. Gyere, haza viszlek.

Lindsey némán, maga elé meredve vette fel a kabátját és cipőjét. A kezében szorongatva az üveget gondolkodott, miközben sétált az autó felé.

Lassan telt az idő míg elértek a lány lakásához. Egyikük sem mondott semmit útközben.

Lindsey eléggé vallásos családból származott és bár ő soha nem volt templomba járó ember, és soha nem szerette a rutinos szertartásokat, mégis, neveltetésétől fogva hitt Istenben és az egyház tanításaiban. Mint minden ember, hallott már démonokról, varázslókról, boszorkányokról, vámpírokról és hasonlókról. Mint az emberek 90 százaléka ő is látta a Twilight sorozatot és a Harry Pottert. Horror kedvelőként sok vámpíros filmet is látott, de soha az életben meg sem fordult a fejében, hogy vámpírok léteznének. Most meg egyik pillanatról a másikra itt terem egy fura fickó, aki általa is látható és tapasztalható dolgokat hoz fel érvekként, arra, hogy ő vámpír lett.

Lindsey magába merülve próbált rendet tenni a fejében, megtalálni az ész érveket a nyilvánvaló képtelenséggel szemben. Az egyik fele el hitte, hogy mindez igaz, és mindez megtörténhet, a másik viszont képtelen volt felfogni, vagy elfogadni ezt.

Kyle látta Lindsey merev tekintetében ezt az önmagával vívott harcot, nem akart beleszólni. Tudta, hogy nem egyszerű egyik pillanatról a másikra befogadni egy ilyen tényt. Neki ezzel nem volt gondja, hiszen bele született ebbe, de látott már a nyomás és lelki harc súlya alatt összeroskadni embereket. Nem akarta, hogy Lindseyre is ez a sors várjon. Már találkozásuk pillanatában érezte, hogy neki nagy a lelki ereje, de egy forrás soha nem lehet biztos abban, hogy a kiszemeltje bírni fogja-e. Lindsey már olyan volt, mintha az ő egyik része lenne. A harapás pillanatában adott a lánynak a saját véréből, hogy biztosan túl élje az éjszakát. Olyan kötelék jött létre kettejük között, ami miatt úgy érezte, felelősséggel tartozik Lindsey iránt. Próbálta bemesélni magának, hogy ez csak a forrás és fióka elméje közti kötelék miatt van, de legbelül tudta, hogy ennél mélyebb lelki kapcsolatról is szó van. Tetszett neki Lindsey, még inkább, mert nagyon hasonlított valakire, akit egyszer, régen, nagyon szeretett.

Mindketten el voltak merülve gondolataikba. Csupán akkor eszméltek fel gondolataikból, amikor megérkeztek és az autó halk zúgással megállt.

- Köszönöm, hogy hazahoztál. – mondta röviden Lindsey és már ki is szállt a kocsiból.

- Szia. – köszönt neki Kyle lehangoltan és amint a lány becsukta az ajtót már el is indította a motort.

Pár másodperccel később Lindsey már nem látta. Nem is akarta többet. A legjobban annak örült volna, ha mindezt megnemtörténtté tehetné, de legbelül érezte, hogy még látni fogja, és ennek őszintén szólva nem nagyon örült.

A lakásába érve a legnagyobb vágya egy forró fürdő volt. Meg engedte a kádba a forró vizet. Amíg az megtelt meghallgatta az üzenet rögzítőjét, és nyugtázta magában, hogy senki sem kereste, majd az üveget betette a hűtőbe. Egy megnyugtató zenét indított el a CD- lejátszóban és a ruháit a szennyes kosárba rakta, majd elmerült a meleg vízben.

Még most is csak arra tudott gondolni, hogy lehet-e bármi is igaz mindabból, amit Kyle mondott neki. Még mindig próbálta tisztázni magában az elmúlt napok eseményeit. A harapást, azt a kibírhatatlannak tűnő fájdalmat, a fura dolgokat amit magán tapasztalt, azt, hogy mennyire mohón itta azt az italt akaratán kívül, na és Kyle őszinte tekintetét, a magabiztosságát.

Ezeken a dolgokon gondolkodott, amikor nyugalmát megzavarta egy hangos kopogás az ajtaján... 

Lindsey fújtatva szállt ki a forró vízből, kissé dühös volt, amiért megzavarták a nyugalmát. Megtörölközött, felkapott magára egy köntöst és az ajtó fele vette az irányt, amin egyre hangosabban és erősebben kopogtak.

-Jövök már! – kiáltotta dühösen, mert kezdte idegesíteni a folyamatos dörömbölés.

Meg sem nézte ki az, csak egy mozdulatra kinyitotta az ajtót. Ismét rá kellett jönnie, hogy óvatosabban kell bánnia a dühével, hiszen az ajtó kilincs zárastól a kezében maradt, néhány sötétbarna fadarabbal körülszegélyezve.

Megjegyzés: Fel kell szerelni egy vámpírbiztos vas ajtót.

- Miben segíthetek? – kérdezte a vele szemben álló idegent, miközben az ártatlanul büntetett kilincset lerakta az asztalra, az ajtó mellett.

-Lindsey Johnson? – kérdezte a magas sötét bőrű férfi.

-Ki kérdezi? – válaszolt Lindsey flegmán.

-Patrick Henderson nyomozó, New York-i főkapitányság.-mutatta a jelvényét- Feltennék önnek néhány kérdést. – jelentette ki a férfi, és illemet nem ismerve könnyedén belépett a házba kikerülve Lindseyt.

- Miről van szó? Mit akar tőlem? – kérdezte Lindsey felháborodva és becsapta az ajtót.

Nagyot koppant. A nyomozó arcán mintha egy pillanatra az ijedség tűnt volna fel, de aztán könnyedén, nyers stílusban hozzá tette:

- Látom nagy erőben van. Peter Morgan eltűnésében nyomozok. – mondta a férfi és leplezetlenül vizslatta végig a lakást.

- Azt sem tudom az kicsoda. Mi közöm van nekem ehhez? – kérdezte Lindsey felháborodva.

- A Mercy D. minden vásárlóját kihallgattuk. A férfi eltűnése napján ön is a pékségben járt. – mondta miközben végig sétált a nappalin.

-Az elképzelhető, hiszen minden reggel ott vásárolok. De még mindig nem tudom, hogy ki az a Peter Morgan és hogy miben tudnék segíteni.

-Első lépésként hozhatna nekem egy kávét. – mondta Lindseynek és kényelmesen elhelyezkedett a fotelben.

Lindsey egy lenéző pillantást vetett rá, de feltette a kávét főni. Szembe ült a férfival, aki folyatta a faggatózást.

- Tehát, három napja a pékségben járt? – kérdezte a nyomozó, miközben elővette egy füzetet és egy tollat a zsebéből.

Lindsey elcsodálkozott egy pillanatra. Három napja? Hisz a tegnap is járt a pékségben, és minden a legnagyobb rendben volt. Végül leesett. Valószínű a Kylenál töltött éjszaka, több volt, mint 1 éjszaka. Olyan sokáig feküdt volna eszméletlenül? De ebből a vámpírgyerekből mindent ki tudott nézni, tehát higgadtan válaszolt.

-Igen.

-Hány órakor?

- Nem tudom, talán nyolc-kilenc körül.

-És találkozott Peter Morgannel? – kérdezősködött tovább, és közben szorgalmasan firkálgatott valamit.

-Menjen a francba, mondtam már, hogy fogalmam sincs, hogy az ki. – csattant fel Lindsey, és legszívesebben kiszívta volna az életet ebből a fakabátból, de végül nem tett semmit, csak erősen markolgatta a kanapé szélét.

-Az ott dolgozók szerint, ön az egyetlen, akivel hosszasan szokott beszélgetni. – feszegette Lindsey tűrő képességét a már idegesítően nyugodt modorával.

-Én nem beszélgetek hosszasan senkivel a Mercy...- Lindsey hangja elcsuklott. Hirtelen rájött, hogy ki is az a Peter Morgan. Az egyetlen ember a Mercy D.-ben, akivel hosszasan beszélgetni szokott. Aki mindig megkérdezi tőle, hogy ,,A szokásosat?". Az ember, akinek bár még a teljes nevét sem tudta, mégis a legközelebbinek érezte magához. A sok felszínes ismerős mellett, az egyetlen ember, akiről tudta, hogy komolyan érdeklődik iránta. Pete.

Lindsey gondolataiba merülve bámult maga elé, a fájdalmas felismeréssel, hogy Pete eltűnt. Az egyetlen ember, aki iránt bár nem érzett barátságnál többet, akinek nem tudta viszonozni az érzéseit, de mégis fontos volt neki, hiszen ő volt az egyetlen biztos pont ebben a városban. Az egyetlen, aki mindig ugyanakkor, ugyanott várta őt a Mercy D.-ben, a kedves mosolyával, és a vágyakozó pillantásaival.

-Hölgyem. Kérem válaszoljon. Találkozott Peter Morgannel vagy sem? – zökkentette ki a nyomozó a gondolataiból.

-Igen, találkoztam.- válaszolt végül a lány még mindig maga elé meredve.

-És miről beszélgettek? Nem mondott valami furcsát aznap? Nem volt más a viselkedése? Észre vett valamit rajta, ami szokatlan volt? Említette, hogy készül valahova?

- Nem. Csak a szokásos. Sőt, még kevesebbet is beszélgetünk mint máskor. Siettem haza, nem maradtam társalogni vele.

-Miért sietett aznap? – kérdezte kíváncsi tekintettel a nyomozó.

-Ennek mi köze van Petehez?

-Semmi, csak szakmai ártalom. Kíváncsiság. De térjünk vissza a tárgyra. Peter Morgan hozzávetőleg 72 órája eltűnt. Talán ön lehet az egyetlen nyom. Sem családja sem barátai nincsenek. Az egyetemi bentlakásban nem jelent meg, és a munkahelyére sem ment be.

-Szívesen segítenék, de nem tudok semmit. Mondtam már, nem beszélgettünk túl sokat aznap.

-Ha mégis eszébe jutna valami, itt a telefonszámom. – mondta a nyomozó, miközben átnyújtotta Lindseynek a névjegyét, és azzal már indult is az ajtó felé.

Egyszer még vissza fordult, furcsán nézett a lányra, mert nem találta a kilincset, de aztán köszönés nélkül elment.

Lindsey ismét a gondolataiba merült, és a nyomozó szavai jártak a fejében. ,,Sem családja, sem barátai nincsenek". Ezt miért nem tudta? Ő mindent elmondott Petenek az életéről, de soha nem kérdezte, hogy vele mi a helyzet. Észre sem vette, hogy valami nem stimmel. Bűntudat gyötörte. Talán ha aznap nem siet annyira, és megint hosszasan beszélget vele, akkor most nem lenne ez...

A kávéfőző sípolása zökkentette ki. A nyomozó meg sem várta.

Megjegyzés: Soha ne főzz kávét egy zsarunak, úgyis el kell öntened.

Erőt vett magán, a kávét kiöntötte, hisz ő úgysem tudta volna meginni, majd felöltözött. El szerette volna terelni a gondolatait Peteről. A legkézenfekvőbb megoldás az volt, hogy elment új ajtót vásárolni.

Az ajtót nem tudta bezárni, nem volt amivel, tehát csak behajtotta maga után és lassan leballagott a lépcsőn. Végig sétált a hatalmas háztömbök mellett, és hallgatta mások beszélgetéseit. Mennyi gondtalan normális ember járkál az utcákon. Nekik nem kell azon agyalniuk, hogy az egyetlen ember a környezetükben, akinek mindent el tudtak mondani, vajon hol lehet. Akiket egy idegen nem azzal nyaggat, hogy vámpírt csinált belőlük. Régen utálta az életét. Boldognak tűnt, de kalandra vágyott, valami izgalmasra. Nem a megszokott monoton napokra. Nem az unalmas állására, sem a magányra, amit minden este érzett az ágyában feküdve. De most, hogy felfordult az egész élete, már nem akarta, hogy ez legyen. Már nem kellett neki a kaland, az unalmas munkahelyét akarta, a monoton napokat. De már nem lehet. Talán legbelül érezte, hogy igaz, amit Kyle mondott. Ezt már nem lehet vissza csinálni.

Ötven méterre a bútor üzlettől, már hallotta a csengőt, ami az ajtó nyílását jelzi. Hallotta, ahogy az eladó épp egy mahagóni konyha asztalról beszél, ami valójában egy utánzat, de jó drágán akarják eladni.

-Jó napot kívánok. – köszönt Lindsey a pulthoz érve.

Egy kedves idős hölgy állt mögötte. Rámosolygott Lindseyre és megkérdezte, hogy mit szeretne.

- Egy ajtót szeretnék venni, lehetőleg jó erőset. Fémből lenne a legjobb. – magyarázta Lindsey és a nő már vette is a kagylót.

- Egy hölgy van itt, egy erős ajtót keres, tudsz neki segíteni? – kérdezte a nő, majd néhány bólintás után letette.

-Kérem várjon egy pár percet, munkatársunk hamarosan itt lesz.

Így is történt. Egy kövér, kopasz férfi jött valószínűleg a raktárból, és hátra kísérte Lindseyt, hogy válasszon.

- Ez tetszik, egy ilyet szeretnék. – mondta a lány megállva egy vas ajtó előtt.

-Hölgyem, ezt csak raktáraknál használják, tudok ajánlani nőiesebbet, fából, de akár alumínium lemezből is. – magyarázta a férfi, de Lindsey megrázta a fejét.

-Nem, ezt kérem, ez tökéletes lesz.

A férfi furán nézett egy pillanatig, de a vásárlónak mindig igaza van. Felvették Lindsey adatait.

-Három napon belül egy munkatársunk felkeresi majd, leveszi a méretet és két, legfeljebb három héten belül az új ajtót fel is szereljük. Városon belül a szállítás ingyenes, azon kívül kilométerenként 5 dollár. A beszerelés további 20 dollár.- magyarázta a férfi.

Lindsey mindenre csak bólintott, megköszönte, majd elment.