~Változás~
A napsugarak beszivárogtak a terasz,
üveg ajtaján.
Lindsey arcát megvilágították a langyos
napsugarak és addig melegítette szemhéjait, míg lassan ki nem nyitotta a
szemét.
A fájdalomnak nyoma sem volt, sehol a
testében. Sőt, a munkahelyén kapott téli szabadság kellemes kipihentségével
ébredt.
Csak álom lett volna? De olyan
valóságosnak tűnt, nem lehetett álom.
Lassú, lusta mozdulatokkal kelt ki az
ágyából és sétált el a fürdőig.
A tükörben a szokásos kép fogadta.
Hát igen! Már hozzá szokott a reggelente
szénaboglyának tűnő fekete hajához, és az alvástól meggyötört arcához.
A szokásos kép, de valami mégis más. És
nem csak a bőre volt fehérebb a megszokottnál, és a szeplői tűntek sokkal
halványabbnak, valahogy az egész összkép furán hatott.
A két pontszerű heg nem tűnt el a
nyakáról, bizonyítva, hogy az éjjel történteket nem csak álmodta. Minden akkor
kezdődött, amikor az az átkozott férfi megharapta. Múlt éjjel ugyanis, egy
munkahelyi, karácsony előtti buliban, találkozott egy igen jóképű, fekete
kabátot viselő férfival. Nem sokáig kellett fűznie Lindseyt, hogy elmenjenek
sétálni egyet. Mondanom sem kell, az este kimenetele a szokásos mederben
haladt, és már túl voltak az első csókon, mikor a férfi megharapta. Akkor ezt
pusztán tolakodásnak titulálta, és faképnél hagyta, de az ágyába lefeküdve
érezte, ahogy a sebből szivárog valami. Valami nedves folyadék, ami nem csak
kifele, de befele is folyt. És akkor kezdődött a kínszenvedés. Gondolni sem
akart a múlt éjjelre. Inkább tovább vizsgálta külsejét.
Miután kiutálkozta magát a meggyötört
reggeli kinézetén, célba vette a zuhanyt.
A forró víz szinte égette a bőrét, de
megváltásnak érezte, amint a múlt éjjel kínszenvedéseit lemossa a testéről.
Behunyt szemekkel csapott rá a csapra,
szokása szerint. Az egy hangos koppanással szakad ki a falból és zuhant a
csempére.
Nem kicsit volt meg ijedve Lindsey, hisz
egyáltalán nem csapott erőset. Legalább is, ahogy ő érezte.
Megrémülve hirtelen támadt erejétől
törölközött meg. Felkapta a kedvenc farmerét és pólóját. A gyomra hatalmasat
kordult.
Miután bevetette az ágyát, csizmát
húzott és bezárta az ajtót. Lebaktatva a lépcsőn, próbálta helyre tenni
magában, hogy mi történik vele, de nem lett okosabb.
Kiérve az utcára, megcsapta New York
tipikus szmogos levegője.
A hó a járda szélen nem fehér volt,
hanem szennyes szürke. Beszívta a széndioxiddal töltött füstös levegőt és
jóérzéssel megtelve elindult a kedvenc péksége felé.
New York belvárosában, nem egyszerű az
embernek közlekednie. A sok autó között szlalomozni és el ügyeskedni a
célbavett hely felé, egyáltalán nem egyszerű. Lindsey mégis szeretett gyalog
járni. Szerette a város zaját, szerette azt az érzést, amit sehol máshol csak
itt, New York belvárosában érzett. Nem véletlen hát, hogy az érettségi
megszerzése után, az első útja ide vezetett. A szülei persze nem helyeselték
lányuk nagyvárosba költözését, éppen ezért, a kapcsolatuk nam felhőtlen, a múlt
sérelmei nem tűntek el egyik fél részéről sem.
- Nézd a seggét!- hallotta egy fiatal
fiú hangját a háta mögül.
Hátra nézett. A szemei elkerekedtek és
megijedt saját magától. A fiú egy másik fülébe suttogott, a másik háztömb
sarkánál. Mivel onnan Lindseyt nem láthatták, valószínű a megjegyzés nem az ő
hátsófelét dicsérte.
Elhessegette az összes gondolatát és
fülelt. Olyan hangokat hallott, amit eddig még soha. Megrémült. Nagyon
megrémült, valahol mégis élvezte az új helyzetet. Különlegesnek érezte magát.
Hallotta amint a háztömb legfelső
szintjén, ami mellett elment, egy kisgyerek sír fel. Hallotta, amit a minimum 4
háztömbbel arrébb kialakult dugóban, egy férfi zavartalanul káromkodik. Azt is
meghallotta, amint a kedvenc pékségének, ahova ő is tartott, megszólal az a
különleges harangja, ami akkor csilingel, ha az ajtó kinyílik , pedig még várt
rá több háztömbnyi gyaloglás odáig.
Nagyon figyelt, és a hangokat próbálta
képekkel párosítani. Mostmár látta is a pékség kis táblácskáját ,,Mercy
D.". Szinte 5 háztömböt látott előre kristály tisztán. Aztán felfigyelt
egy különleges dologra. Megmagyarázhatatlan, eddig még sosem látott rózsaszín
fényt látott. Főleg az emberek körül. Volt amelyik sötétebb volt, volt amelyik
szinte barna, és volt amely vékony és fekete. Mint egy szappan buborék vonta
körül az embereket.
Nem tudta mi ez. De nagyon szerette
volna megtudni. És az egyetlen ember, aki ebben a segítségére lehetett, az a
férfi, aki megfertőzte.
Csoda volt minden ami körülvette őt. Egy
csoda, amit senki más nem látott, csak ő.
Ha a kellemes bagett és friss cipó
illata nem csapja meg az orrát elhaladva a pékség előtt, talán észre sem veszi,
hogy megérkezett.
Benyitott az épületbe. A kellemes illat
erősebb volt, mint odakint, és sokkal erősebb, mint amennyire bármikor érezte.
Az üzlet sárga fényben úszott és
barátságosan hívogatta az arra járókat.
A polcokon friss, még gőzölgő kenyerek
és cipók sorakoztak. Ezeket is körül vette egy erős rózsaszín fény. Lindsay
elcsodálkozott.
Látja vajon ezt más is? De valahol,
mélyen érezte, hogy nem. Érezte, hogy ezt a csodát más nem látja.
- Jó reggelt Lindsey!- köszönt egy
fiatal helyes fiú rá a pult mögül.- A szokásosat?- kérdezte mosolyogva.
- Jó reggelt Pete! Igen, azt kérem.-
mosolygott vissza.
A fiú 20 éves lehetett, egyetemre járt
és minden szabad idejében itt dolgozott. Nagyon tetszett neki Lindsey, de ő
soha nem tudott úgy tekinteni rá, mint egy férfira. Pedig csak 3 évvel idősebb
nála.
- Tessék.- mosolygott továbbra is, egy
papír zacskót nyomva Lyndsey elé.
- Köszi- mosolygott ő is, és kifizette.
Pontosan tudta már, hogy mennyivel tartozik. Öt éve él New Yorkban és minden
reggel itt vásárolt reggelit.
Az érkezése napján találta ezt a helyet,
és már az első pillanattól beleszeretett.
Kilépett a meleg épületből a hideg
utcára. Ismét érezte a város illatát, ezúttal sietett haza, mert a gyomrát
leginkább egy üres mézes bödönnek érezte.
Hamar haza is ért. Felsietett a lépcsőn,
kinyitotta a padlás lakás ajtaját és újra benn volt a jól megszokott
konyhájában. Levette a kabátját, csízmáját és első dolga az volt, hogy
megtöltse a kongó gyomrát.
Bal kezével a haját fogta hátra, jobb
kezével pedig a mosdó kagyló szélén támaszkodott. A reggelije ahol bement ki is
jött. És arra is hamar rájött, hogy a gyomra a vizet sem tűri. Így hát korgó
gyomorral, szomjasan, falfehéren ült le a kanapéjára.
A szép fehérre meszelt falat egy foltban
elcsúfította a korom. Mint egy kis sziget a tengerben, magányosan meredt
Lindseyre.
A gyomra valamelyest lenyugodott, de rá
sem bírt nézni semmiféle ételre. Viszont ismét nagyot kordult a hasa. Valamit
kell ennie, de ha egyszer minden ki jön belőle?
Azzal a gondolattal tette helyükre az
ételeket, hogy bevesz valami pirulát, jobban lesz és eszik valamit.
Akár be is válhatott volna, ha a
gyógyszer bevétele után ismét nem a mosdó kagylóhoz szalad. Megint csak
kiugrott a róka.
- Picsába.- káromkodott, mert már nagyon
elege lett abból, hogy semmi nem képes megmaradni benne.
Nagy volt a rendetlenség. Sosem volt
nagy barátságban a takarítással, de most gondolta, hogy talán elvonja a figyelmét
az éhségről.
Az asztalt kezdte el pakolni, mikor
véletlenül belevágott az ujjába.
- Már csak ez hiányzott.- mérgelődött és
a vérző ujját a szájába tette.
Jól esett lenyalogatni a vért az
ujjáról, de viszont nagyon fájt amikor kicsordult egy újabb csepp.
Megjegyezni való: Nem szopogatni a saját
ujjunkat.- vonta le magában a következtetést.
Így hát többet nem nyalogatta, csak
hagyta, hogy elálljon magától. Az éhségtől és a hányástól kimerülten indult
lepihenni. Elterült az ágyon és a plafont bámulta. A hosszú vöröses-fekete haja
selyem borításként takarta el az egész párnát. Ennyire soha nem érezte
pihentetőnek az ágyban elterülést.
Semmi nem járt a fejében. Csak
céltalanul tanulmányozta a plafon repedező vakolatát.
Egy apró fekete pontot vélt felfedezni
közvetlenül a feje fölött. Az apró pont egyre közeledett, mintha repülne, de
aztán észrevette a vékony fonalat, amelyen a teremtmény leereszkedett.
Utálta a pókokat. Nem félt tőlük, nem is
undorodott tőlük, egyszerűen ki nem állhatta őket. Ezért egy határozott
mozdulattal elkapta és a tenyerében összemorzsolta.
Egy kosz foltnak tűnt csupán a tenyerén.
Már nem lehetett megállapítani, hogy mi volt újkorában.
De egy elég csalogató kosz folt. Szinte
gondolkodás nélkül, ösztönösen emelte a kezét a szájához és nyalta le róla a
szétnyomott pókot.
Sosem volt valami finnyás, de azért az
ilyenektől általában felfordult a gyomra. Most pedig pont ellenkezőleg. Nagyon
is jól esett neki. A vágás az ujja begyén a szeme láttára forrt össze, mintha
soha nem is lett volna ott.
Megjegyezni való: A pókoktól beforr a
seb.
- Mi a szar? - ült fel hirtelen az
ágyból.
Félelmetes volt. Félelmetes volt látni,
ahogy a teste mintha nem is az ő teste lenne. Mint egy szerencsétlen ufó. Az
ijedtségénél erősebb volt a mérge. Mérges volt, mert nem tudta, mi történik
vele. Mérges volt arra a pasira, mert megváltoztatta, mert idegennek érezte
magát a testében. Mérges volt arra a kibaszott pókra, mert csak.
Felpattant az ágyból és mérgében
belerúgott az ajtóba, amin egy hatalmas lyuk keletkezett.
Most még mérgesebb lett és felkapta a
kabátját meg a csizmáját. Lerohant a lépcsőn és kivágta maga előtt az ajtót,
ami hatalmasat koppant a ház falán.
Megjegyezni való: vigyázni az újdonsült
erővel.
