3. Rész

~Vámpír~

- Szóval szerinted olyan lettem, mint te! De az milyen?

- Vámpír! - mondta Kyle teljes nyugodtsággal.

Hirtelen fagyos csend lett úrrá az egész parkon. A férfi talán várta Lindsey reakcióját, Lindsey pedig próbálta értelmezni és felfogni a hallottakat.

- Pff! - tört ki belőle a nevetés. - Vámpír? Ha-ha. Most már biztos, hogy nem vagy teljesen százas. - nevetgélt tovább.

Egy hirtelen mozdulattal a férfi olyan közel lépett Lindseyhez, hogy a teste szinte teljesen hozzá simult. Hirtelen elvörösödtek a szemei és a hosszú szemfogai megvillantak a hold fényében. A lány nagyon megijedt, nehezen kapkodta a levegőt.

- Bármelyik pillanatban kiszívhatnám a véred és összeroppanthatnám a csontjaidat. Egyenlővé tehetnélek a földel, de nem teszem, mert olyan vagy mint én és még hasznodat vehetem a jövőben. - mondta rekedt és mély hangon, amitől Lindseynek a hideg futkosott a hátán.

Aztán amilyen hamar megváltozott, olyan gyorsan újra normális lett. Megköszörülte a torkát és megigazította a nyakkendőjét, mintha mi sem történt volna.

A lány még mindig dermedten állt a rémülettől, és csak félve figyelte a férfi mozdulatai, aki észre vette a lány félelmét és nyugtatólag a vállára helyezte a kezét.

- Nyugodj meg, mondtam, hogy nem bántalak. - mondta nyugodt hangon amitől Lindsey még jobban félt és mind emellett dühös is lett.

- Miért tetted ezt velem? - kérdezte ökölbe szorított kézzel és a felismerés fájdalmától könnyes szemekkel.

- Mert egyedül vagyok, szükségem van egy társra. - mondta kissé elszomorodva, de Lindseyt ez nem hatotta meg.

- Csináld vissza, keress mást, én nem akarom ezt. - kiabált Lindsey, legszívesebben megütötte volna.

- Nem lehet Lindsey, örökre ilyen maradsz, velem!- szólt könnyedén.

A lánynak forrt a vére a dühtől, és magán kívül kezdett ordibálni a férfival.

- Na ide figyelj te holdkóros hó ember! Egy pillanatig majdnem elhittem, hogy vámpír vagy és, hogy engem is azzá tettél. Neked elmegyógyintézetben lenne a helyed, és... - de nem tudta befejezni a mondatot. Kyle nagyon erősen magához szorította és be fogta a száját. Lindsay alig kapott levegőt, mozdulni sem bírt a férfi erős karjai között.

Lindsey próbált küzdeni és sikítani, de minél inkább küzdött ellene, a férfi annál erősebben szorította a karjai közé. Az utolsó amit látott, a Hold volt. Az egyetlen tanú arra, hogy mindez megtörtént. Minden elsötétült, és Lindseynek fogalma sem volt róla, hogy mi történik vele.

- Ú, basszus! – tápászkodott fel az ágyról Lindsey a fejét fogva.

Iszonyatos fejfájással ébredt, minden porcikája sajgott, nehezek voltak a szempillái és alig tudta kinyitni a szemét.

- Jó reggelt! – hallotta meg Kyle hangját.

Nem volt ereje mérgelődni, pedig már nagyon kezdett elege lenni a fickóból. Hunyorgatva figyelte, amint a férfi egy bögrével a kezében ül a konyhaasztal mellett és őt bámulja.

- Mit keresel a lakásomon? – kérdezte miközben visszazuhant az ágyra, mert már nem bírta tartani magát.

- Te vagy az én lakásomon. – jelentette ki teljes nyugodtsággal.

Lindsey erőt vett magán és felült, hogy körbenézhessen. Csakugyan nem az ő lakása volt.

- Helyesbítek, mit keresek én, a te lakásodon? – mondta továbbra is a fejét fogva és elterülve az ágyon.

- Ide hoztalak. – jelentette ki csak úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.

- Szóval elraboltál. – mondta Lindsey szintén nyugodtan, mert a fejfájástól arra sem volt ereje, hogy mérge legyen. – Különben miért nem emlékszem semmire? És mi a francot akarsz tőlem? Kiszívd a vérem? – nevette el a végét, még mindig kételkedve kissé a vámpír sztoriban.

- Borzasztó nehéz eset vagy. – jelentette ki Kyle és kortyolt közben a bögréjéből. – Amúgy nem, nem fogom kiszívni a véred, és azért nem emlékszel semmire, mert elájultál.

- Hogy-hogy elájultam? Mi a fenét műveltél?

- Csak vámpír méreg került a szervezetedbe, és mivel te is vámpír vagy a te vörösvértestjeid, a méregben található anyaggal keveredve erős fejfájást okozhat. És mivel te nem vagy rendesen táplálva, ez rád kissé erősebben hatott.

- Szóval megint megharaptál. Az király, nemsokára kiderül, hogy egy perverz kannibál áldozata vagyok. – nevetgélt Lindsey közömbösen.

- Mikor fogod fel végre, hogy vámpír vagyok, és te is az vagy? – pattant fel és tolta el maga mellől a széket dühösen úgy, hogy az szinte szilánkokra tört a falnak csapódva.

Lindsey megrezzent, de nem félt.

Megjegyzés: ne dühítsd fel a vámpír fanokat, mert szék törés lehet a vége.

Erőt vett magán és feltápászkodott az ágyból. Az első lépések nehezen mentek, de amint visszanyerte az egyensúlyát Kyle elé állt és próbálva egyértelművé tenni közömbösségét, mosolyogva nézett a szemébe.

- Mondd el, hogy mi a fenét akarsz tőlem, vagy csak simán hagyj elmenni és hagyj békén!

- Azt akarom, hogy elhidd. Hogy megtapasztald. Lindsey, te már hozzám tartozol, a forrástól nem lehet elszakadni, hiába menekülnél, úgysem tudnál elbújni. Tudom merre jársz, tudom éppen mit csinálsz, tudom kivel beszélsz, mit gondolsz, még azt is tudom, ha akarom, hogy milyen bugyit veszel fel reggel. – mondta Kyle, miközben egyre közeledett Lindsey felé.

A lány már kínosan közel érezte magához. Túl közel. A gyönyörű kék szemei magabiztosságot sugároztak. Ha Lindsey nem gyűlölné annyira, talán megingott volna, de észbe kapott és ellökte magától.

- Mit higgyek el? Arra sincs erőm, hogy gondolkozzak. Fáradt vagyok, kimerült vagyok és hasogat a fejem. Ne fárassz a hülyeségeiddel légyszíves. – szólt rá ingerülten.

- Azért vagy ilyen pocsékul, mert nem táplálkozol, a fiókáknak szükségük van a friss táplálékra naponta. Ha majd felerősödsz egy kicsit megmutatom, hogy mi mindenre vagy képes, és akkor belátod, hogy igazam van. – válaszolt könnyedén karba tett kézzel az asztalnak támaszkodva Kyle.

- Egy kibaszott madárnak nézel, hogy lefiókázol? Különben próbáltam enni meg inni meg minden, de nem megy. Biztos valami gyomor rontás, vagy ilyesmi. – közölte kissé felháborodottan a lány.

Kyle csak nevetett. Lindsey nem értette mi olyan vicces azon, hogy már második napja nem eszik semmit. Próbált erőteljes jeleket küldeni a szemével, hogy most haragszik, de a jelek szerint Kyle nem vetet a lapot, mert csak nevetett tovább.

Megjegyzés: A pasik sem a gyenge utalásokat, sem az erőteljes utalásokat, sem semmilyen utalást nem értenek.

- Most mi olyan vicces? – nézte továbbra is dühösen a fiút.

- Egy pár frissen sült pogácsa, meg egy kávé semmit sem ér. Megtapasztaltad, hogy a mi gyomrunk nem képes megemészteni a száraz táplálékot, sem a víz alapú folyadékot. Neked teljesen másra van szükséged.

Kyle elővett egy tiszta bögrét, majd kinyitotta a hűtőt. Lindsey próbált leskelődni, hogy mit önt bele, de csak a vörös löttyöt látta, amint megtelik vele a csésze. Bele borzongott, ha belegondolt, vajon most mit akar vele megitatni ez a srác, aki minden valószínűséggel túl sok Twilight filmet nézett. A gondolatra felfordult a gyomra, és undorodva vette el Kyletól az italt.

- Ez mégis micsoda? – kérdezte, miközben figyelte a folyadékot, és találgatta magában, hogy vajon mi lehet az.

- Csak szagold meg. – Hangzott a válasz, amire Lindsey, kifejezve undorát, fura pofákat vágott.

Végül rá vette magát, és bele szagolt az italba. Ahogy megérezte az illatát, már nem tudott parancsolni magának, és ösztönösen, gondolkodás nélkül, gépiesen itta ki az utolsó cseppig. Amikor a bögre teljesen kiürült, újra magához tért, és elszörnyedt azon, ami történt. Nem hitte el, hogy képes volt meginni, azt meg végképp nem, hogy jól is esett neki. Most sokkal jobban érezte magát, a feje sem fájt már, nem is émelygett. Mintha feltöltődött volna energiával. Talán igaza lenne ennek a fura fickónak? Ő most vért ivott? Miért történik ez vele? Csak álmodik? Ezek a kérdések kavarogtak a fejében, miközben Kyle elégedett mosolyát figyelte... 

- Mit vigyorogsz úgy? Most örülsz mi? Minek kellet ezt tedd velem? – támadta le kérdéseivel Kylet aki csak mosolyogva figyelte a dühtől elvörösödött arcát a lánynak.

- Mondtam már, szükségem van valakire. Téged választottalak. – mondta továbbra is nyugodtan és elégedett mosollyal az arcán.

- Mégis mit itattál meg velem? – váltott Lindsey mérge elkeseredésre. – Vért? Miért?

- Ugyan, te is tudod és én is tudom, hogy jól esett. Különben nem tiszta vér, csak hígított.- kezdte Kyle újra magyarázni a vámpír dolgokat Lindseynek. – A te szervezeted még nem szokott hozzá a tisztán kapott vérhez mint tápanyag, csak egy esetet tudok, hogy még átváltozása előtt képes volt hasznosítani a szervezete a lenyelt vért. – mesélte a srác, mire Lindsey nagyot nézett. – Hosszú történet, hagyjuk.- legyintett Kyle a lány meglepettségét látva, majd folytatta tovább a ,,biológia órát". – Szóval nem lennél képes hasznosítani ilyen módon a vért, amíg hozzá nem szoksz lassan. Ez átlagban öt-hat hónapig szokott tartani, addig csak hígítva juttatod be a szervezetedbe, egyre növelve a dózist.- fejezte be látszólag mondandóját, és kérdő tekintettel nézett Lindseyre, várva a választ, hogy mindent megértett-e?

- Mégis, mivel hígítod a vért? – érdeklődött őszinte kíváncsisággal a lány.

- Vérnarncs lével . – jelentette ki komolyan Kyle.

Lindsey az első meglepődés után nevetni kezdett. A fiú komoly arcát látva azonban abbahagyta.

- Miért pont azzal? Ennyire vámpír fan vagy? – fogta vissza ismét kitörni készülő nevetését.

- Mert ez az egyetlen étel, amelyet magas antocianin tartalma miatt nem löki ki magából a gyomrod. Talán ez az egyetlen emberek által is fogyasztott étel, amit mi is tudunk fogyasztani. – mesélte továbbra is meggyőzően Kyle.

- Na jó, tegyük fel, ha tiszta vért innék, mi történne? – kérdezte Lindsey érdeklődve.

- Pont olyan rosszul lennél tőle, mint például egy hamburgertől.

Lindseynek elege lett. Túl sok kezdett neki lenni a hülyeségből. Még mindig nem hitte, hogy Kyle, végképp nem ő, vámpír lenne. Bár a fiú töretlen magabiztossága és ésszerű magyarázatai kételyeket ébresztettek benne, nem beszélve a hirtelen támadt vágyáról a fura színű lötty iránt, még így sem tudta ép ésszel felfogni, és elhinni mindazt, amit ez a szerinte bogaras pasi összehordott. Szüksége volt arra, hogy mindezt átgondolhassa és megeméssze, hogy tisztában legyen a saját érzéseivel ezzel kapcsolatban.

Kyle észrevette ezt a bizonytalanságot és megértette, hogy ezt nem lehet könnyű elfogadni.

2.Rész

~Mindennek az okozója~

A szmogos levegőt beszívva, mint a drogos, aki anyagot kapott, megnyugodott. Valamelyest jobban érezte magát, de még mindig nagyon idegesítette, hogy fogalma nincs arról, vajon mi történik vele. Mi lett belőle.

Az utcán sétálgatva, ismét hallott olyan dolgokat, miket átlagos ember valószínűleg nem hallana meg. Aztán elment mellette egy autó és hangosat dudált. A füle is belefájdult.

Megjegyezni való: vigyázni a hangos dolgokkal.

Még mindig látta a többnyire rózsaszín burkokat az emberek körül, de nem tudta, hogy mi az.

Egy hatalmas bolt kirakata előtt megállt, és benézet az üvegen.

Semmi. Kereste de semmi. Saját maga körül nem látott olyan rózsaszín buborékot.

Most már teljesen biztos benne, hogy ő nem olyan mint az átlag emberek. De arról még mindig fogalma sincs, hogy akkor mi lehet.

Felfedező körútra indult, hogy tanulmányozhassa új képességeit.

Annyi már bizonyos, hogy sokkal jobban hall, lát és érez, mint a többi ember. Valamint arra is rájött, hogy gyorsabban is szalad.

- Na cseszd meg!- mosolygott boldogan mikor beért a házba.- Isten vagyok.- vigyorgott magában, közben kitöltött egy nagy adag kávét.

A konyhapultnak dőlve kortyolt egy hatalmasat a gőzölgő energiapótlóba, de megbánta.

Újra a vécé fölött öklendezett és adott ki magából mindent.

Csöngettek.

- Pillanat!- kiáltott ki, miközben megmosta az arcát.

A tükörben egy tökéletes bőrű, szép szemű, bombázó lányt látott.

- Zsír!- mosolygott elégedetten és elindult az ajtó felé.

Átgázolt a nappalin és az ajtót hatalmas lendülettel tárta ki. De semmi.

A vigyor eltűnt az arcáról és az ajtón kihajolva nézett körül a lépcsőházban. Sehol senki.

Vállat rántott és be akarta csukni az ajtót, de akkor észrevett egy fehér papírt a földön.

Felvette a papír cetlit és ismét körbenézett. Tökéletesen érezte a szomszédok ebédjének illatát, az ajtajuk alatt kiszivárgó meleg fényét is látta. Újra az az érzés fogta el, hogy ő erősebb, és az emberek felett áll.

A jó kedve visszajött és miközben becsukta a lábával az ajtót a papírt olvasta.

,, Látom élvezed az új képességeid. Hamar kitapasztaltad az új erőd, nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsan rájössz, mire vagy képes. Megleptél. De ez csak izgalmasabbá teszi a dolgot. Ma este 10-kor találkozunk a Central Parknál. És ne feledd, figyellek."

A levélben csak ennyi állt.

Azt hiszem nyugodtan lehet mondani, hogy félt. De ki ne félt volna? Még akkor is, ha az ember látja a meleget és hallja a formákat. Igen, kiruccanása alkalmával ara is ráeszmélt, hogy behunyt szemmel fülelve meg tudja állapítani a közelében lévő dolgok formáját.

De a kíváncsiság is hatalmas volt a lelkében, a haragról ne is beszéljünk. Ha Lindsey mérges volt, nehéz volt leállítani. Pláne, hogy most hatalmas ereje lett.

- Na ha most is figyelsz , akkor elmondom, hogy kapd be! Ne szórakozz velem és ne játszadozz. Mondd el, hogy mit akarsz tőlem!- kiáltotta az asztaltól felállva.

A papírt bedobta a kukába és maga után becsapva az ajtót a szobába viharzott.

Fel-alá járkált, de igazából semmi dolga nem volt itt, így végül egy forró fürdő mellett döntött.

Az óra pontosan 4-et mutatott.

A fürdőben a forró víz folyt a kádba, miközben minden ruhadarabjától megszabadult. A csapot elzárta és beledugta a lábujját a vízbe.

Felszisszent, mert a forró víz égette jéghideg testét, de érdekes mód, fájdalmat nem érzett.

Lassan, bizonytalanul ült bele, de aztán megbátorodva eleresztette magát és nyakig elmerült.

Forró gőz szállt fel és homályosította el a szobát. Behunyta a szemét és hagyta, hogy a víz felmelegítse. Máskor ilyenkor pillanatok alatt elnyomta az álom, de most hiába próbált, nem tudott elaludni. Így már nem volt annyira vicces, tehát viszonylag hamar, másfél óra után kiszállt és megtörölközött.

Hamar tiszta ruhát kapott magára és hosszú vöröses-fekete haját is megtörölte.

- Na szia szépség!- nevetett a tükör előtt.

Tűnhet nagyképűségnek, de ez csupán a változás öröme. Az eddigi szeplőkkel borított arca tiszta volt és tökéletes. Bőr hibái egyáltalán nem voltak és a haja sem töredezett.

Mintha újjá született volna.

Tetszett neki az új helyzet. Tökéletesnek érezte magát és ember felettinek.

Talán nem is tévedett.

A kanapéra levágódva a telefonját a kezébe vette és tárcsázott.

- Igen?- szólt bele egy kedves női hang.

- Igen!- válaszolt Lindsey szélesen mosolyogva.

- Lindsey?

- Igen Gabi, én vagyok. Na mizu csajszi? Rég nem dumáltunk.

- Igaz, de főleg a te hibádból. Eltűntél. De különben minden oké, elvagyok. Na és te?

- Hát, elég fura dolgok történnek mostanában velem. De majd elmondom. Mégiscsak te vagy a legjobb barátnőm.

- Azt reméltem is.- mosolygott Gabi a telefonba. Rég beszéltek már, de mindig is legjobb barátok voltak.

- Gabi?

- Hmm?

- Nem gondoltál még arra, hogy a városba költözz?- kérdezte Lindsey félénken mégis reménykedve.

- Az nem olyan egyszerű Lindsey. Tudod én itt nőttem fel, nekem itt van az otthonom, az ismerőseim. De ami azt illeti, már rám férne egy kis változtatás.

Felcsillant a szeme. Már egy ideje kiköltözött a kisvárosból, bele a nagyváros forgatagába. És habár nagyon szerette a nyüzsgő életet, mégis magányos volt. A városba nem olyan egyszerű beilleszkedni.

Még elbeszélgettek, mint két legjobb barátnő, akik 5 éve nem látták egymást.

A lányok biztosan tudják, hogy egy ilyen beszélgetés eltart minimum 1 óráig. Na, Lindsey esetében a telefon gyakori használatban van, így mire befejeződött a traccs parti az óra 7,30-at mutatott.

Ideje bőven volt még a titokzatos találkozóig, így egy jó kis horror filmet keresett elő DVD gyűjteményéből.

Így december közepe fele, este 8 órakor már sötét van. A villanyt lekapcsolta és egy adag ropival, kényelmesen elhelyezkedve elindította a filmet.

Már sokadjára nézte meg a kedvenc filmjét, a Zombieland-et.

Azt a filmet, akárhányadjára nézte, mindig nevetett. A túlélési szabályok és a sokszor röhejesen őrült helyzetek megnevettették.

A film végeztével már nem volt sok ideje, így magára kapta a kabátot és a csizmát. Bezárta az ajtót, le szökellt a lépcsőkön és az irányt a Central Park felé vette.

A levegő nagyon hideg volt, beférkőzött a kabátja alá és didergette a bőrét.

Pár perc sétálás után a sötét éjszakában lépteket hallott maga mögött.

Az első gondolata természetesen a titokzatos ember volt, akivel találkozója van. A léptek egyre hangosabbak voltak, egyre közeledtek. A gyomra összeszorult, a lélegzete elakadt az izgalomtól és félelemtől. Érezte az idegen közelségét, a vér megfagyott benne...aztán elment mellette a parkőr.

Azt a negyven körüli őszülő férfit talán még soha nem átkozták és szidták ennyire, mint amennyire most Lindsey lehordta őt a sárga földig. Persze csak diszkréten, magában.

Szívének eszeveszett kalapálása visszaállt a normális ütembe, és nyugodtan sétált tovább, várva a levél íróját, majdnem egy teljes órán keresztül.

Miután megunta a várakozást, gondolván, hogy ha eddig nem jött, ezután már nem fog, elindult hazafelé, hogy lepihenjen és megmelegedjen. De ahogy tett egy lépést megtorpant.

- Jó estét! - Szólt egy hang centikkel a füle mellett.

Ismét az ájulás kerülgette ijedtségében. Azt sem tudta hirtelen merre forduljon, ugyanis pár másodperccel ezelőtt senki sem volt a közelében.

- Na, most már elég legyen az ijesztgetésből!- fordult végül a hang irányába. - Jézusom! - Hőkölt hátra, látva a férfi közelségét. - Megint te vagy az? Perverz állat!

Mindentől elment a kedve, ugyanis az a férfi állt előtte, név szerint Kyle, aki bár jól néz ki, Lindsey szerint nem teljesen ép elméjű, a harapdálásból kiindulva.

- Miért? Kit vártál? Különben az áccsal nem vagyunk jó viszonyban! - mondta haláli nyugodtsággal és egyhangúan.

- Nem igazán érdekel a Jézussal való viszonyod! - mondta ingerülten, majd újragondolva elképedt, hogy miről is van szó. - Te ismered Jézust? - kérdezte csodálkozva.

- Igen, de mint mondtam, nem vagyunk jóban. - mosolyodott el a lány meglepett arcát látva.

- Ó, én sem szoktam imádkozni, de azért nem mondom, hogy nem vagyunk jóban! - jegyezte meg gúnyosan.

- Én tényleg ismerem!

- Azt hiszed beveszem, hogy te ismered Őt? - nevetett szarkasztikusan.

- Nem viccelek Lindsey! - lépett közelebb a férfi hátra simítva a lány haját.

- Ha ismered, akkor én Kleopátra vagyok! - nevetett Lindsey, miközben eltolta a férfi kezét.

Kyle komoly tekintettel nézte őt, amitől eléggé hitelesnek tűnt. Lindsey elbizonytalanodott.

- Több ezer éves vagyok, biztos te is észrevetted, hogy nem stimmel minden veled. Olyan lettél mint én. - mosolygott a férfi, látva hogy megtöri a lány magabiztosságát. De tévedett.

- Akkor én tényleg Kleopátra vagyok? - kérdezte Lindsey ironikusan, megjátszott meghökkenéssel.

- Nem, nem vagy Kleopátra, de én ismerem Jézust! - mondta dühösen, majd kissé lenyugodva hozzá tette: - Beszélgessünk, csak ne erről.

1.Rész

~Változás~

A napsugarak beszivárogtak a terasz, üveg ajtaján.

Lindsey arcát megvilágították a langyos napsugarak és addig melegítette szemhéjait, míg lassan ki nem nyitotta a szemét.

A fájdalomnak nyoma sem volt, sehol a testében. Sőt, a munkahelyén kapott téli szabadság kellemes kipihentségével ébredt.

Csak álom lett volna? De olyan valóságosnak tűnt, nem lehetett álom.

Lassú, lusta mozdulatokkal kelt ki az ágyából és sétált el a fürdőig.

A tükörben a szokásos kép fogadta.

Hát igen! Már hozzá szokott a reggelente szénaboglyának tűnő fekete hajához, és az alvástól meggyötört arcához.

A szokásos kép, de valami mégis más. És nem csak a bőre volt fehérebb a megszokottnál, és a szeplői tűntek sokkal halványabbnak, valahogy az egész összkép furán hatott.

A két pontszerű heg nem tűnt el a nyakáról, bizonyítva, hogy az éjjel történteket nem csak álmodta. Minden akkor kezdődött, amikor az az átkozott férfi megharapta. Múlt éjjel ugyanis, egy munkahelyi, karácsony előtti buliban, találkozott egy igen jóképű, fekete kabátot viselő férfival. Nem sokáig kellett fűznie Lindseyt, hogy elmenjenek sétálni egyet. Mondanom sem kell, az este kimenetele a szokásos mederben haladt, és már túl voltak az első csókon, mikor a férfi megharapta. Akkor ezt pusztán tolakodásnak titulálta, és faképnél hagyta, de az ágyába lefeküdve érezte, ahogy a sebből szivárog valami. Valami nedves folyadék, ami nem csak kifele, de befele is folyt. És akkor kezdődött a kínszenvedés. Gondolni sem akart a múlt éjjelre. Inkább tovább vizsgálta külsejét.

Miután kiutálkozta magát a meggyötört reggeli kinézetén, célba vette a zuhanyt.

A forró víz szinte égette a bőrét, de megváltásnak érezte, amint a múlt éjjel kínszenvedéseit lemossa a testéről.

Behunyt szemekkel csapott rá a csapra,  szokása szerint. Az egy hangos koppanással szakad ki a falból és zuhant a csempére.

Nem kicsit volt meg ijedve Lindsey, hisz egyáltalán nem csapott erőset. Legalább is, ahogy ő érezte.

Megrémülve hirtelen támadt erejétől törölközött meg. Felkapta a kedvenc farmerét és pólóját. A gyomra hatalmasat kordult.

Miután bevetette az ágyát, csizmát húzott és bezárta az ajtót. Lebaktatva a lépcsőn, próbálta helyre tenni magában, hogy mi történik vele, de nem lett okosabb.

Kiérve az utcára, megcsapta New York tipikus szmogos levegője.

A hó a járda szélen nem fehér volt, hanem szennyes szürke. Beszívta a széndioxiddal töltött füstös levegőt és jóérzéssel megtelve elindult a kedvenc péksége felé.

New York belvárosában, nem egyszerű az embernek közlekednie. A sok autó között szlalomozni és el ügyeskedni a célbavett hely felé, egyáltalán nem egyszerű. Lindsey mégis szeretett gyalog járni. Szerette a város zaját, szerette azt az érzést, amit sehol máshol csak itt, New York belvárosában érzett. Nem véletlen hát, hogy az érettségi megszerzése után, az első útja ide vezetett. A szülei persze nem helyeselték lányuk nagyvárosba költözését, éppen ezért, a kapcsolatuk nam felhőtlen, a múlt sérelmei nem tűntek el egyik fél részéről sem.

- Nézd a seggét!- hallotta egy fiatal fiú hangját a háta mögül.

Hátra nézett. A szemei elkerekedtek és megijedt saját magától. A fiú egy másik fülébe suttogott, a másik háztömb sarkánál. Mivel onnan Lindseyt nem láthatták, valószínű a megjegyzés nem az ő hátsófelét dicsérte.

Elhessegette az összes gondolatát és fülelt. Olyan hangokat hallott, amit eddig még soha. Megrémült. Nagyon megrémült, valahol mégis élvezte az új helyzetet. Különlegesnek érezte magát.

Hallotta amint a háztömb legfelső szintjén, ami mellett elment, egy kisgyerek sír fel. Hallotta, amit a minimum 4 háztömbbel arrébb kialakult dugóban, egy férfi zavartalanul káromkodik. Azt is meghallotta, amint a kedvenc pékségének, ahova ő is tartott, megszólal az a különleges harangja, ami akkor csilingel, ha az ajtó kinyílik , pedig még várt rá több háztömbnyi gyaloglás odáig.

Nagyon figyelt, és a hangokat próbálta képekkel párosítani. Mostmár látta is a pékség kis táblácskáját ,,Mercy D.". Szinte 5 háztömböt látott előre kristály tisztán. Aztán felfigyelt egy különleges dologra. Megmagyarázhatatlan, eddig még sosem látott rózsaszín fényt látott. Főleg az emberek körül. Volt amelyik sötétebb volt, volt amelyik szinte barna, és volt amely vékony és fekete. Mint egy szappan buborék vonta körül az embereket.

Nem tudta mi ez. De nagyon szerette volna megtudni. És az egyetlen ember, aki ebben a segítségére lehetett, az a férfi, aki megfertőzte.

Csoda volt minden ami körülvette őt. Egy csoda, amit senki más nem látott, csak ő.

Ha a kellemes bagett és friss cipó illata nem csapja meg az orrát elhaladva a pékség előtt, talán észre sem veszi, hogy megérkezett.

Benyitott az épületbe. A kellemes illat erősebb volt, mint odakint, és sokkal erősebb, mint amennyire bármikor érezte.

Az üzlet sárga fényben úszott és barátságosan hívogatta az arra járókat.

A polcokon friss, még gőzölgő kenyerek és cipók sorakoztak. Ezeket is körül vette egy erős rózsaszín fény. Lindsay elcsodálkozott.

Látja vajon ezt más is? De valahol, mélyen érezte, hogy nem. Érezte, hogy ezt a csodát más nem látja.

- Jó reggelt Lindsey!- köszönt egy fiatal helyes fiú rá a pult mögül.- A szokásosat?- kérdezte mosolyogva.

- Jó reggelt Pete! Igen, azt kérem.- mosolygott vissza.

A fiú 20 éves lehetett, egyetemre járt és minden szabad idejében itt dolgozott. Nagyon tetszett neki Lindsey, de ő soha nem tudott úgy tekinteni rá, mint egy férfira. Pedig csak 3 évvel idősebb nála.

- Tessék.- mosolygott továbbra is, egy papír zacskót nyomva Lyndsey elé.

- Köszi- mosolygott ő is, és kifizette. Pontosan tudta már, hogy mennyivel tartozik. Öt éve él New Yorkban és minden reggel itt vásárolt reggelit.

Az érkezése napján találta ezt a helyet, és már az első pillanattól beleszeretett.

Kilépett a meleg épületből a hideg utcára. Ismét érezte a város illatát, ezúttal sietett haza, mert a gyomrát leginkább egy üres mézes bödönnek érezte.

Hamar haza is ért. Felsietett a lépcsőn, kinyitotta a padlás lakás ajtaját és újra benn volt a jól megszokott konyhájában. Levette a kabátját, csízmáját és első dolga az volt, hogy megtöltse a kongó gyomrát.

Bal kezével a haját fogta hátra, jobb kezével pedig a mosdó kagyló szélén támaszkodott. A reggelije ahol bement ki is jött. És arra is hamar rájött, hogy a gyomra a vizet sem tűri. Így hát korgó gyomorral, szomjasan, falfehéren ült le a kanapéjára.

A szép fehérre meszelt falat egy foltban elcsúfította a korom. Mint egy kis sziget a tengerben, magányosan meredt Lindseyre.

A gyomra valamelyest lenyugodott, de rá sem bírt nézni semmiféle ételre. Viszont ismét nagyot kordult a hasa. Valamit kell ennie, de ha egyszer minden ki jön belőle?

Azzal a gondolattal tette helyükre az ételeket, hogy bevesz valami pirulát, jobban lesz és eszik valamit.

Akár be is válhatott volna, ha a gyógyszer bevétele után ismét nem a mosdó kagylóhoz szalad. Megint csak kiugrott a róka.

- Picsába.- káromkodott, mert már nagyon elege lett abból, hogy semmi nem képes megmaradni benne.

Nagy volt a rendetlenség. Sosem volt nagy barátságban a takarítással, de most gondolta, hogy talán elvonja a figyelmét az éhségről.

Az asztalt kezdte el pakolni, mikor véletlenül belevágott az ujjába.

- Már csak ez hiányzott.- mérgelődött és a vérző ujját a szájába tette.

Jól esett lenyalogatni a vért az ujjáról, de viszont nagyon fájt amikor kicsordult egy újabb csepp.

Megjegyezni való: Nem szopogatni a saját ujjunkat.- vonta le magában a következtetést.

Így hát többet nem nyalogatta, csak hagyta, hogy elálljon magától. Az éhségtől és a hányástól kimerülten indult lepihenni. Elterült az ágyon és a plafont bámulta. A hosszú vöröses-fekete haja selyem borításként takarta el az egész párnát. Ennyire soha nem érezte pihentetőnek az ágyban elterülést.

Semmi nem járt a fejében. Csak céltalanul tanulmányozta a plafon repedező vakolatát.

Egy apró fekete pontot vélt felfedezni közvetlenül a feje fölött. Az apró pont egyre közeledett, mintha repülne, de aztán észrevette a vékony fonalat, amelyen a teremtmény leereszkedett.

Utálta a pókokat. Nem félt tőlük, nem is undorodott tőlük, egyszerűen ki nem állhatta őket. Ezért egy határozott mozdulattal elkapta és a tenyerében összemorzsolta.

Egy kosz foltnak tűnt csupán a tenyerén. Már nem lehetett megállapítani, hogy mi volt újkorában.

De egy elég csalogató kosz folt. Szinte gondolkodás nélkül, ösztönösen emelte a kezét a szájához és nyalta le róla a szétnyomott pókot.

Sosem volt valami finnyás, de azért az ilyenektől általában felfordult a gyomra. Most pedig pont ellenkezőleg. Nagyon is jól esett neki. A vágás az ujja begyén a szeme láttára forrt össze, mintha soha nem is lett volna ott.

Megjegyezni való: A pókoktól beforr a seb.

- Mi a szar? - ült fel hirtelen az ágyból.

Félelmetes volt. Félelmetes volt látni, ahogy a teste mintha nem is az ő teste lenne. Mint egy szerencsétlen ufó. Az ijedtségénél erősebb volt a mérge. Mérges volt, mert nem tudta, mi történik vele. Mérges volt arra a pasira, mert megváltoztatta, mert idegennek érezte magát a testében. Mérges volt arra a kibaszott pókra, mert csak.

Felpattant az ágyból és mérgében belerúgott az ajtóba, amin egy hatalmas lyuk keletkezett.

Most még mérgesebb lett és felkapta a kabátját meg a csizmáját. Lerohant a lépcsőn és kivágta maga előtt az ajtót, ami hatalmasat koppant a ház falán.

Megjegyezni való: vigyázni az újdonsült erővel.

Prológus

~A rémálom kezdete~

Alig volt 10 fok a szobában, Lindsay mégis verejtékezett és majd’ megsült a paplan alatt. De nem tudott kitakarózni, meg sem bírt mozdulni. A fájdalom cseppjei kínzó lassúsággal áramlottak szét a testében. Ordítani tudott volna, de arra sem volt ereje, hogy a szemét becsukja. Néma csöndben viselte el az egyre elhatalmasodó fájdalmat és könnyes szemekkel figyelte, a sok szép emléket hordozó, hold fénnyel borított szobáját.

Ha belegondolt, hogy nem is olyan rég, még boldogan élte az átlagos életét, a barátaival, elszorult a torka. Mert bár nem tudta mi történik vele, abban biztos volt, hogy semmi sem lesz olyan mint rég.

Mintha a vércsepp, ami a mérget végig szállította az egész testén, most a szívét vette volna célba. Gyorsan haladt felfelé, és a fájdalom még erősebb volt mint eddig.

A csontjait darabokban érezte és a vérerei mintha ki akarnának szakadni a bőre alól.

A vércsepp végül elérte a szívét és mint dinamit robbant szét. Abban a pillanatban üresnek érezte magát.

Egy fájdalmas könnycsepp gördült le az arcán. Aztán egyik pillanatról a másikra minden fájdalma megszűnt és lecsukódtak a szemei.