5. Rész

~ Az első ellenség~

A hazafelé út eseménytelen volt. Figyelte az emberek körüli buborékokat, és hallgatta a legkülönfélébb beszélgetéseket.

Végül hazaért. Meglepetésére, amint belépett az ajtón, egy ismerős arc fogadta...

-Te meg mit keresel itt? – kérdezte Lindsey kissé meglepetten, de leginkább felháborodva.

Tisztában volt vele, hogy Kyle miden lépését figyeli továbbra is, de nem akart vele találkozni. Nem tudta teljesen elfogadni az új helyzetet. Még nem állt készen arra, hogy újra szembesülnie kelljen az igazsággal, ami egyre inkább beigazolódik számára is.

- Én csak, láttam, hogy elmentél, és nem akartam, hogy betörjenek hozzád, vagy hasonló. – magyarázkodott a fiú zavartan.

Ha nem lenne vámpír, és nem lenne hófehér bőre, talán még el is vörösödött volna.

- Kamuzol! – szólt rá Lindsey erélyesen, indulatosan, miközben a kabátját és táskáját a szék karjára helyezte. – Mondd el, miért vagy itt! – kicsit alább hagyott felháborodása és a hangereje is.

Egy szempillantást sem vetett a fiúra. Láthatóan kerülte a tekintetét. Szomorú volt, nagyon szomorú. Próbálta normálisnak érezni magát, de nem lehetett. Hallotta a formákat, és látta a hőt. Ezzel a képességgel, nehéz volt elhitetnie magával, hogy folytathatja a megszokott életét. És ezért Kyle volt a felelős, mindenről ő tehetett. Elrontotta az életét, nem akart szuper erőt, sem halhatatlanságot, de már nem lehetett vissza csinálni, többé már nem...

Kyle felsóhajtott. Összeszedte minden erejét, és elmondta Lindseynek, hogy miért van a lakásában.

- Látni akartalak. Reggel óta csak rád tudok gondolni. Mindig magam előtt látom a szomorú arcod, hogy nem örülsz annak amit kaptál, Lindsey, ez egy ajándék.

- Ugyan már, ez egy átok, én ezt nem akarom. Meg sem kérdeztél, csak simán kinyírtál. Én élni akarok Kyle, élni, normális emberek módjára. – fakadt ki Lindsey és dühösen nézett a fiúra.

Egy könnycsepp csillant meg a szemében, amire a fiú ledöbbent. Némán állt vele szemben és figyelte ahogy a lány próbálja vissza tartani könnyeit. Furdalta a lelkiismeret, eddig soha nem érdekelték a fiókák érzései, Lindsey mégis más volt. Lindsey valamiért különleges volt a számára, nem akarta szomorúnak látni, és egy pár pillanatig, még ő is azt kívánta bár ne tette volna meg, bár ne változtatta volna ilyenné, akkor legalább boldog lenne. Végül nagyon halkan és lágy hangon megszólalt.

- De Lindsey, kérlek, meg látod minden jobb lesz, csak meg kell szoknod, mindenki így kezdi. Hidd el, nem olyan rossz ez, mint...

- Hagyd abba! – vágott a szavába a lány könnyes szemekkel és elcsukló hanggal. – Csak menj el, kérlek! – mondta ezt már utolsó erejével, aztán kitört belőle az elfojtott bánat, és sűrűn záporozni kezdtek könnyei. Zokogva ült a kanapéra és könnyes arcát a tenyerébe temette.

- Lindsey...

- Menj el! – ordított rá a lány teljes erejéből. Nem akarta látni, és azt sem akarta, hogy zokogni lássa. Egyedül akart lenni, elmerülni a fájdalmában, és minden érzelmét kiengedni magából.

Kyle a kezét nyújtotta felé, de Lindsey ezt nem láthatta. Egyszer sem tekintett a fiúra.

Egy pár másodperc volt csupán, amíg Kyle szomorúsággal telt szívével elhagyta a házat, de mindkettőjüknek egy örökkévalóságnak tűnt, ahogy az erős férfi alak távolodott a zokogó lánytól. Az ajtón kilépve, még vissza nézett egyszer, lassú pillantást vetett még egyszer a lányra, majd egy pillanat alatt eltűnt.

Lindsey mérhetetlen fájdalmat érzett a szíve körül. Egy szorító érzést, nyomást, ami egyre jobban arra késztette, hogy zokogjon. Nehezen kapta a levegőt, patakokban folytak a könnyei és hosszú percekig csak ült a fotelben, arcát a tenyerébe temetve, elviselve azt a mérhetetlen szomorúságot, amit legbelül érzett. Egyedül volt. Magányos és elhagyatott. Mindeddig azt hitte, hogy vannak barátai, és tényleg boldog. Jól fizető állása, csodás lakása és megszámlálhatatlan barátnője. Most azonban egyre inkább ráébredt, hogy senkije sincs. Amikor a legnagyobb szüksége lenne valakire, aki meghallgatja, akinek a vállán kisírhatja magát, most nincs vele senki. Az élete gyökeresen megváltozik innentől kezdve és ezt egyedül kell feldolgoznia, ráadásul Pete is, aki talán szerette volna őt, ha hagyja, még ő is eltűnt. Talán elrabolták, vagy megölték. Furábbnál furább és bizarabbnál bizarabb teóriák rajzolódtak ki a fejében miközben arcát a tenyerébe temette és patakokban folytak a könnyei.

Kyle nehéz szívvel hagyta ott Lindseyt, mégis egy szempillantás alatt hagyta el a háztömböt.

A kerekek fekete nyomot hagytak az aszfalton, a kipufogó sötéten füstölt és a motor hangosan zúgott fel amikor a fiú tövig nyomta a gázt, és amilyen gyorsan csak lehetett elhajtott az autójával. Sokáig céltalanul furikázott a városban. Az ő szíve is csordultig volt érzelmekkel. Minden pillanatba Lindsey könnyes szemeit látta maga előtt, magát okolta, amiért tönkre tette őt. Hitt benne, hogy jót tett, de kiderült, hogy nem mindenki örül a halhatatlanságnak. Mindent jól átgondolt, órákig furikázhatott a városban, míg elhatározta magát. Rájött mit kell tennie, egyetlen mód van arra, hogy Lindsey lelke még megmenekülhessen...

Eközben főhősnőnknek sikerült lenyugodnia és összeszednie magát. A szemei vörösek voltak és duzzadtak. Égtek a könnyek nyomán és nehezen tudta nyitva tartani őket. Mivel már úgy is esteledett, semmi mást nem tett, csak megvetette az ágyát, felvette selyem hálóingét és lefeküdt. A feje búbjáig betakarózott és behunyta a szemét. Eszébe jutott Kyle és Pete, gondolatai cikáztak kettejük között, egy részről azon agyalt, hogy vajon mi történhetett Petel, hol lehet? Minden erőfeszítésére sem jutott eszébe semmi, ami akár utalhatna a történtekre, vagy arra, hogy a fiú hol lehet. Más részről Kyle...Miért tette ezt? Haragudott rá, rettenetesen haragudott, de ahogy próbálta bebizonyítani, hogy mindez jó dolog, hogy látni akarta...Látta a fiú szemében, hogy talán fontos neki egy kicsit. De ez képtelenség, nem lehet közöttük semmi, mert Lindsey nem úgy gondol rá.

Kuszábbnál kuszább gondolatok cikáztak a fejében, és így telt el az éjszaka, anélkül, hogy Lindsey egy szemhunyásnyit is aludt volna.

Nagyon lassan telt el az éjszaka, úgy tűnt, mintha napok lettek volna, de végül, mint eső után a szivárvány, a nap langyos sugarai kezdtek előbukkanni, és megvilágították Lindsey szobáját. Megváltásnak érezte, hogy egy új nap kezdődik. Megpróbálta elfelejteni mind azt a rosszat és bánatot, amit előző nap átélt.

Nehéz végtagokkal kikászálódott az ágyból és magára kapta a keze ügyébe kerülő ruha darabokat. Megigazította magát a tükör előtt, megfésülködött és fogat mosott, majd eldöntötte, hogy elvégzi az ünnepi nagytakarítást. Közeledett a karácsony, és bár nem volt az a nagy hívő, mégis szerette ezt az ünnepet. Jobb volt, mint más ünnep. Nyugodtabb, csendesebb és meghittebb. Szerette érezni a mézeskalács illatát ami keveredett a fenyő illattal, és szerette figyelni az embereket akik boldogan sétálnak végig a karácsonyi vásár utcáján, a családjukkal. Lindsey már régóta nem részesült ebben az érzésben. Gyermekkorában szerette, de ahogy nőtt, egyre jobban érezte, hogy mennyire erőltetett az ünnep menetele. Mindent a szabályok szerint kellett tenniük, mindig meg kellett felelnie az elvárásoknak, így nem élvezhette felhőtlenül. Amióta elköltözött minden karácsonyát egyedül töltötte. A szülei felhívták a mise előtt, de ez nem volt ugyan az. Lindsey szerint, két mise közé őt is beszorították valahogy. Mellőzöttnek érezte magát, és ilyenkor örült, hogy egyedül van.

Minden rossz élmény mellett, szerette a saját lelki nyugalmát érezni szenteste. Mindig feldíszített egy fát, mindig sütött süteményt és néha még ajándékot is vett magának, amit be tett a fa alá, és szenteste mikor kibontotta meglepettséget színlelt, ezzel is imitálva a számára tökéletes karácsonyt.

Ma is így akart tenni. Egy ilyen apró részlet, hogy idő közben vámpír lett igazán nem ronthatta el a jól megszokott menetrendet.

Bekapcsolta a tévét és a kedvenc zene csatornájára kapcsolt. Közben elővette a porszívót, portörlőt, ablakmosót és minden szükséges dolgot, sőt, fejben még a bevásárló listát is össze állította a mézeskalács megsütéséhez szükséges hozzávalókból.

Készen állt a nagy feladatra, csak egyetlen dolog nem hagyta, hogy nyugodtan végezze amit akart, mégpedig az, hogy rettentően éhes volt...

Már csak megszokásból Lindsey első gondolata a hűtőszekrény volt, vagy egy McChicken. De hamar észbe kapott és minden szörnyű emlék eszébe jutott a normális kajával kapcsolatban, különösen a hányás. Nos igen, ez elég indok volt rá, hogy meg se próbáljon enni. Így korgó gyomorral kezdett neki karácsonyi rutinjának és a lakás minden sarkát csillogóra sikálta. De a kínzó érzés a gyomrában, ami egyre jobban szétáradt a testében, na és a sűrűn jelentkező émelygés kezdett elviselhetetlenné válni és olyasmire kényszerítette, amit csak legvégső esetben akart megtenni. Elővette a csöppet sem étvágy gerjesztő zacskókat, amiket korábban Kyle ott hagyott neki.

Undorral az arcán és gondolatban egy csipeszért könyörögve, hogy befoghassa az orrát, kiöntötte a zacskó tartalmát egy csészébe. Nézegette egy darabig, fintorgott és vonakodott a megivásától, de az éhség felülkerekedett az undorán és egy nagy levegő vétellel az utolsó cseppig megitta. Számára is meglepő módon nem volt olyan rossz, sőt, még az is megfordult a fejében, hogy iszik még egyet, de végül őrültségnek titulálva az ötletet inkább lemondott róla. Egy darabig állt a konyha pult mellett és figyelte a saját testét, a saját érzéseit. Meglepte amit érzett, ugyanis nem érzett semmit. Mintha minden addigi problémáját elvágták volna. Sem az éhség, sem az émelygés nem gyötörte. Mondhatni jobban volt mint azelőtt bármikor.

Megjegyzés: Ez a fura vérrel kevert lötty hasznos, kell még szerezni.

Az elgondolás, hogy ilyenre szüksége lesz még egyetlen emberhez, illetve vámpírhoz vezetett. Kylehoz. Ismét úrrá lett rajta az érzés, hogy Kyle a saját céljai, pontosabban szórakozása érdekében tönkre tette az életét, de ha pontosak akarunk lenni, elvette tőle azt. A szomorúság kezdett ismét eluralkodni rajta, de még arra sem volt ideje, hogy ismét mindent felidézzen magában, mert a szobájából jövő hangos csörömpölés hangja zavarta meg.

A hirtelen zaj, vagy a meglepődés okozta félelem miatt megrezzent és megfagyott a levegő körülötte egy pillanatra. Minden megfordult a fejében, az is lehet, hogy gyerekek az utcáról berúgták az ablakot, vagy nyitva felejtette és a huzat levert egy vázát, vagy talán ninják törtek be... Amit ott látott mégis meglepte, amint belépett a szoba ajtaján.

Egy gyönyörű nő állt vele szemben. Hosszú fekete haja lebegett a kitört ablakon beáramló fagyos szellőtől, vörös ajkai majdhogynem fénylettek a sötétben és tökéletes fehér bőre csak a ráadás volt az összképben. Egy dolog viszont elrontotta mindezt. Vérben forgó szemeit Lindseyre szegezte és kivillanó fogait vicsorította. Ijesztő látvány volt. Gyönyörű, de ijesztő.

Lindsey megijedt. Ő a második vámpír, akivel találkozik mégsem tudja feldolgozni. És bár legbelül tudta, hogy ő is az, mégis félt. Ismét dolgozni kezdett az agya és minden lehetőséget végig gondolt, de bárhogy nézte, mivel ,,újonc" vagy fióka, hogy eleget tegyünk a hivatalos megnevezéseknek, semmi esélye sincs a nagymellű sötétség isennőjével szemben.

- Mit akarsz itt? – kérdezte végül felbátorodva, és talán egy kis irigységgel a hangjában a lánytól.

- Azért jöttem, hogy megöljelek! – jelentette ki hidegvérrel a bombázó és végig simított az asztal szélén a kezével, miközben közelebb lépett Lindseyhez.

Ismét ledermedt, valahol számított erre a válaszra, de ez a nő csak úgy kimondja, mintha ez lenne a legtermészetesebb oka annak, hogy valaki beugrik az ember ablakán.

- Ha ezt akarod, igazán bejöhettél volna az ajtón is, most vehetek új ablakot is. Kérsz egy kávét? Remélem megfulladsz tőle. – mondta Lindsey leplezve félelmét és ő is tett egy lépést a nő felé.

- Nagyon vicces vagy! – mosolyodott el ironikusan a lány és lassan körbejárta Lindseyt. Végig húzta a kezét a haján, az arcán, szemügyre vette Lindseyt majd ismét ellépett tőle. – Nem tudom mit eszik rajtad, nem is vagy olyan nagy szám. Le is adhatnál pár kilót, de vámpír vagy, nincs anyagcseréd, most már ilyen hájas maradsz. – Nevetett a fekete hajú szépség.

- Kicsoda mit eszik rajtam? Különben is, meg akarsz ölni nem? Akkor nem mindegy neked hogy nézek ki? – válaszolt Lindsey most már félelem nélkül, de sokkal idegesebben a nő lenéző szavai miatt.

- Kyle, ki más? Különben miatta jöttem, és valóban azzal a céllal, hogy megöljelek, mert el akarod venni tőlem, de gondolkodtam és rájöttem, hogy ha megöllek még rosszabb. Segítened kell nekem, és Kylenak.

- Ugyan, nem akarok elvenni tőled senkit, viheted, a tiéd. Engem abszolút nem érdekel. Mit tudnék én segíteni neked? És ha tudnék is, miért tenném? – kérdezte Lindsey karba tett kézzel és gúnyosan nézett a nőre.

- Meglátjuk, hogy kié lesz, de igenis segíteni fogsz, mert esküszöm nem lesz szép halálod, ha elcseszed.

Lindsey végig gondolta a lehetőségeit. Vagy megteszi amit kér, vagy meghal. Bár végülis már halott, nem számítana sokat.

- Mit akarsz, mit tegyek? – Kérdezte végül elszánva magát, hogy mégiscsak inkább élőhalott akar lenni, mint halott-halott.

- Ne hagyd Kylenak, hogy megölje magát!